Felhívás forradalomra?

Vége a futball-világbajnokságnak; Gyurcsány Ferenc immár a jótét társadalmi figyelemmegosztásban sem bízhat. A döntő másnapján sebesen meg is szavaztatta megszorítócsomagját az Országgyűlésben, hogy „post festa” állapotot teremtsen, s azt mondhassa az okvetetlenkedőknek: tetszettek volna idejében nagyobb zajt csinálni. Ám ha a kormányzó pártok népszerűsége eddig is negatív rekordokat döntött, ez még tetéződni fog a sportkábulatból frissen ocsúdókkal. A választási hazudozással újrázó kormányfő szánalmas látványkocogással igyekszik elejét venni az elkerülhetetlen sztrájkoknak és tüntetéseknek, kicsit megfélemlíti a bulvársajtót, s az izgága fotósok után esetleg más sajtómunkások is sorra kerülhetnek a gumibotos rendteremtésben. Minden idők egyik legtehetségtelenebb magyar kormányzó politikusáról Debreczeni József kiválóan időzítve írt hódoló könyvet: a második kiadás talán már nem is lenne aktuális – s nem azért, mert az opus címe Az új miniszterelnök.
Gyurcsány valahogy úgy mentegette a választók tudatos megtévesztésének bűnét, hogy ő csupán nem bontotta ki teljesen a valóságot. Ezért igazán kár volt megpuccsolnia Medgyessy Pétert, aki titkosszolgálati múltját állítólag szakasztott ezzel a technikával tette közkinccsé egy lapinterjúban, s csupán két ember nem értette: aki leírta meg aki elolvasta. Csöbörből vödörbe kerültünk, azzal a különbséggel, hogy a Gyurcsány-féle szűk két esztendő jócskán taszított az ország szekerén a szakadék felé.
Vajon miben reménykedhetnek ilyenkor az úriemberséggel nem vádolható Veresek, a tandíjvirtuóz Hillerek, a szárnyvonal-tizedelő Kókák? Csakis az össznépi apátiában. Hogy a nép szájában – mint eddig minden alkalommal – most is megalszik majd a tej, s ostobán tűrni fogja, hogy azok lépjenek fel önjelölt országmentőként, akik az országos bajt okozták. De ki képviseli ilyenkor a népet? A képviselők – vagy legalábbis a számszerű kormányoldali többségük – nem, hiszen ők egy roppant szavazógép fogaskerekeiként viselkedve talán már arról is megfeledkeztek, hogy csalással és ámítással tettek szert parlamenti mandátumukra. A szakszervezetek? Az én ízlésem szerint eléggé vérszegény reakciókra tellett tőlük egy olyan helyzetben, amikor minden érdemi érdekegyeztetést zárójelbe tett a kormány. A „mértékadó” média? A kormányzat vonzáskörében álló orgánumok vagy azért csinálnak bohócot magukból, mert még mindig védik a védhetetlent; vagy azért, mert szöges ellentétbe kerültek mindazzal, amit április kilencedike előtt oly nagy elánnal és meggyőződéssel képviseltek.
A hiteles közszereplők e vészes apálya idején felértékelődik mindenki, aki a kampányáltatásokban nem veszítette el a hitelét. Demján Sándor, a Vállalkozók és Munkáltatók Országos Szövetségének ügyvezető elnöke vitán felül ilyen személy: a rétegérdekek képviseletében éppen olyan következetes, mint gazdaságpolitikai nézeteiben. Nem az állammal való üzletelésből, hanem építkezve szerezte milliárdjait. Nem mondható a Fidesz barátjának: hajlamos inkább mindkét versengő nagy párt politikájában (és főleg választási kommunikációjában) a negatívumokat meglátni. Abban az interjúban azonban, amelyet a minap lapunk internetes változatának, az MNO-nak adott, megszívlelendő mondatok vannak, amelyek nem engednek a gyurcsányi túlmozgásos apátiába süppedni.
Demján szerint „az ország olyan helyzetben van, hogy – függetlenül attól, milyen színű a kormány – tüzet kell oltani. Nem a tűzoltó munkatempója, hanem a lángok határozzák meg az ütemet. Senki nem készült fel erre a tűzoltásra”. Igaza van, akárcsak a diagnózisban. „Azzal a szférával van probléma, amit maga a politika kezel, az állami oldallal. Itt egy államgazdálkodási válság van, ami miatt a gazdaság nem tud valós teljesítményt hozni. Ez a nagyon súlyos helyzet, amit például a forint árfolyama jellemez, már megpróbáltatásoknak teszi ki a gazdaságot. Az, hogy leminősítik Magyarország országkockázatát, megdrágítja a nemzetközi hiteleket is.” Világosabb helyzetelemzés bármely közgazdász tanulmánynál.
És hogy mi a reformok (nem a gyurcsányi lyuktömögetés: a valódi reformok) esélye? „Két év alatt lehet konszolidálni az országot, ám az a gond, hogy nem tudjuk, mennyi lesz a nettó munkabér. Az elszívó hatás igen erős lesz – a fizikai munkásra. Igen, őrá: nem az egyiptológusra meg a szociológusra. Ha hat év alatt nem sikerül a vállalatok adóterhelését levinni a régió szintjére, akkor elmennek a még meglévő nemzetközi vállalkozások s talán a magyar vállalkozók is.” Vagyis Gyurcsány kiszólása a szlovákiai exodusszal mégsem teljesen légből kapott. Ám Orbán Viktor Demján szemében még akkor sem valódi alternatíva, ha ezt-azt a gazdaságban azért bevallottan jobban csinált. „Nem segít egyik politikai vezető sem: Magyarországon csak a munka segít. Csak az európai normák elismerése, a teljesítmény méltó díjazása jelenthet kiutat. A nemzetközi bizalom fenntartása jelenthet segítséget, tehát a likviditás. Fel kell zárkózni az adók versenyében Európához, fel kell zárkózni teljesítményekben is.”
Rokonszenves őszinteség, s már-már lelkesen Demján-kormányért kiáltanánk, ha le nem hűtene bennünket: „Más a gazdasági és más a politikai élet szereplőjének lenni. Akinek erőssége a gyorsúszás, lehet, hogy csapnivaló háton. Egyébként nálunk mindenki túl sokat vár el a politikától. (…) Az őszinte politikus buta politikus. Nagy baj, ha őszinte, mert akkor szent. Küldetéstudata van. Na, ilyenekből keletkeztek a diktátorok.” Én viszont ezt azzal egészíteném ki, hogy a történelem arra is mutatott példát, hogy a hazug, de küldetéses politikusokból is keletkezhetnek diktátorok. (Ajánlott olvasmány: a III. Richárd Shakespeare-től.) Ezért sem érdektelen a küldetéses helyzet előtörténete: „Amíg futotta a hatezermilliárdos hitelcsomagból, addig jutott valami bérfejlesztésre, szociális kiadásokra. Így nem lehet gazdálkodni. Így Magyarország összeomolhat, elmehetnek a fiatalok. Ne legyenek illúzióink: az Európai Uniónak egyébként jó az, ha bedől Magyarország. A versenyhelyzet megteremtése matematika, nem pártideológia kérdése.”
Lám, így beszél egy nem papírmasé kapitalista a papírmasé politikai kalandorokról. Aki elől még a rózsaszín brüsszeli köd sem tudja elfedni az érdekalapú valóságot. Még ki sem forrotta például magát a nemzeti öngyilkossági kísérletnek is beillő tandíjsarc, amikor Demján máris úgy véli, hogy „a szegény gyermekek számára nincs kiemelkedési lehetőség, mert a politikai elit elherdálja a pénzeket. És ez az az elit, amelyik élen jár az önkormányzati tisztségek, a választott testületek javadalmazási listáin. Ez az ország nem fejlődött semmit tizenhat év alatt…” Tetszettünk volna forradalmat csinálni? Érdekes, ezt az alternatívát valahogy mindig feltételes múltba tesszük. Pedig a képlet világos: „A kormányok nem azért szednek pénzt, hogy őket eltartsák az adófizetők vagy ők eltartsák az adófizetőket, hanem azért szednek adóbevételt, hogy fejlesszenek.”
Demján forradalmi ötlete az egy évre szóló, német típusú nagykoalíció volt. Ezt jómagam ízlésbeli okokból nem szívesen próbálnám ki, de tény, hogy a mostani reménytelen gyurcsányizmusnál minden csak jobb lehet. A milliárdos ma úgy véli: „Ne legyen igazam, de öszszeomlás fenyeget. Ha ez bekövetkezik, a politikai elitet mindkét oldalon el kell kergetni, mert közösen okozták a bajt.” Ha jól értem, ez felhívás forradalomra. Talán erre gondolt Demján, amikor úgy fogalmazott: az őszinte politikus buta politikus?