H mint öröm

Könyvesház

Úgy tűnik, Bódis Kriszta továbbra sem hajlandó olyan regényt írni, amellyel megfelel a fősodor követelményeinek. A Kemény vaj után a most megjelent Artista című munkában sem lelhető fel a kortárs magyar próza individualista attitűdje. Bódis másodszor döntött úgy: elsősorban nem azt kívánja elmesélni, hogy ő, a regényíró személy szerint miként reflektál a világ eseményeire, hanem azt, mi történik a világban. Kevésbé elegánsan megfogalmazhatjuk úgy is: végre egy író, aki nem magáról ír.
Hanem a perifériáról, a társadalomból kiszorítottak – vagy kiszorultak – világáról, amelyet a hazai literatúrában eddig ismeretlen erővel és szokatlanul gazdag nyelvezettel mutat meg.
Nemcsak a nézőpont szokatlan, hanem az is, hogy ezek a regények nem pusztán irodalomként való befogadásukat (vagy elutasításukat) indukálják, de rákényszerítik az olvasót arra is, hogy konkrét, valóságos társadalmi problémákkal szembesüljön, etikai szempontból is állást foglaljon.
Az Artista „fiktív dokumentumregény”, egy intézetbe került kamasz lány tragédiája, illetve a tragédia okainak feltárása. A történet fiktív, a látlelet viszont valóságos: a szerző a regény végén Heinrich Böll szavaival figyelmeztet: „a hasonlóságok nem szándékosak, nem is véletlenek, hanem elkerülhetetlenek”.
Pinkler, a folyamatos szökésben lévő gyereklány egyszerűen képtelen elfogadni a sorsát, a világban számára kijelölt helyet és a szabályokat. Vergődik hajléktalan és alkoholista apja, megalázott, drogos és őt intézetbe adó anyja, annak brutálisan erőszakos élettársa és a különféle intézetek között: mire az egyik helyen csak egy kicsit otthon lehetne, mire kialakulhatna valamiféle emberi kapcsolata, már „viszik” is máshová, amibe képtelen beletörődni. Pinkler történetét mindenki elmeséli a tragédia nyomába eredő Juditnak: a főhős, az intézeti barátok, a nevelők, az igazgató, az élettárs és az apa. Közben mindenki belevész saját történetébe is, hogy feltáruljon a pokol, ahol a véresre vert nők egész nap benyugtatózva várják a következő rugdosást, ahol az intézeti lányok egyetlen megélhetési forrása a prostitúció, és egyetlen öröme a H (heroin), ahol a rendőrök szökött lányokat erőszakolnak meg, csakúgy, mint a nevelők. Ebben a világban nincs esély, ez a világ össztársadalmi segítség nélkül folyamatosan újratermeli magát.
Pinkler végül egy cigány családban köt ki, ahol rövid időre otthont talál – hogy aztán onnan is elmenjen, vissza az intézetbe. Nevelőtanára elől menekülve kúszik fel egy oszlopra, s a magasfeszültség szénné égeti a testét. Még pár napig él, folyamatosan anyját hívja, aki virágos szoknyában, könnytelenül áll az ágya mellett – és maga is áldozat. A történet nyitott: a könyv végén nem tudjuk meg, hogy öngyilkosság vagy baleset történt.
A sokk mellett pedig alig tűnik fel, hogy Bódis mellékesen nyelvi bravúrt hajtott végre a könyvben: a beszélők mindegyikét az általa használt nyelv definiálja: a könyvben hitelesen szólal meg az intézeti és alvilágbeli szleng vagy a romák szófordulatai, miközben az igazgató és a pszichológus a magas nyelvi minőség mögé bújva hárítja el saját felelősségét.
Bódis Kriszta nagyon hiányzott már a magyar irodalomból. Kíváncsian figyeljük, mit kezdenek vele a kanonizálók.
(Bódis Kriszta: Artista. Jelenkor Kiadó, Pécs, 2006. Ára: 2500 forint)