A balassagyarmati vasútállomáson mintha megállt volna az idő valamikor a hatvanas években. De bárcsak valóban megállt volna – mondják a helyiek. A régi épületekből már jószerével csak a kis várótermet használják rendeltetésszerűen – a végében ott a jegypénztár, a kora délelőtti kánikulában négyen-öten toporognak előtte. A sorban állás oka, hogy egy hölgy elővételben szeretné biztosítani családja számára a dél-dunántúli nyaralóhelyre szóló jegyeket, ráadásul oda-vissza. A jegykiadónak nincs könnyű dolga: bogarássza a menetrendet, a helyjegyeket telefonon kell megrendelnie, aztán bizonylatot körmöl, és még ki kell igazodnia a nyugdíjaskedvezményre jogosító szelvények pecsétjei között, ki kell kalkulálnia a végösszeget. Itt nincs számítógép. Az ipolytarnóci vonat viszont nemsokára indul.
– Ne tessék idegeskedni, nem késik el – nyugtatgat egy középkorú, fekete ruhás férfi, aki közvetlenül az ablak mellett a falhoz támaszkodva figyel. Mint kiderül, ő nem utas, hanem az állomás biztonságára ügyel – nyilván vállalkozásban –, ruhája legalábbis erre utal. Várakozás közben megkérdezem: mit szól a szárnyvonalak tervezett megszüntetéséhez?
– Nem szólok én semmit. Oda indul, majd meglátja maga is… – ennyi a válasz.
Az állomás előtti padokon öt-hat utas ücsörög. Egy idős asszony éppen a megszüntetésre váró egyik szárnyvonal járatára vár. A környéken összesen három vonalat készülnek megszüntetni, köztük a Szilvásvárad–Putnok, Kisterenye–Kálkápolna szakasz mellett az ipolytarnócit is.
– Nógrádkövesden ott van a kőbánya, dübörögnek a teherautók végig a házak között. Tönkretesznek mindent. Az utakat is. Ha azt a pénzt, amit az utak karbantartására fordítanak, betennék a vasútba, mindenki jobban járna. Azelőtt vasúton vitték a követ – magyarázza az asszony. S hogy most miért nem? – Nyilván érdekeltsége van benne valakinek – mondja sokat sejtetően. Csak a keresztnevét árulja el Ilona, s még azt, hogy mindennap ide kell jönnie Balassagyarmatra, a kórházba, ahol a derekát kezelik. Sok hozzá hasonló idős, beteg ember utazik a vonatokon. Ha megszüntetik a szárnyvonalakat, az „égbekiáltó dolog” volna – sommázza Ilona.
Hasonló a véleménye egy fiatalasszonynak is. Pongrác Vanda szociális gondozó nemrég vesztette el munkahelyét. Ahogy mondja, a vonat sokkal kényelmesebb, gyorsabb közlekedési eszköz, mint a busz. Ha megszüntetik ezeket a szárnyvonalakat, tovább nehezítik az itteniek életét. Egy idős, a hetvenes éveiben járó úr a beszélgetésbe bekapcsolódva annyit fűz az elhangzottakhoz: „hatalmas hülyeség az egész”. Ő nem is érintett – hiszen nem a megszüntetendő vonalakon jár, ha orvoshoz, ügyes-bajos dolgait intézni kell útra kelnie. Egy másik középkorú úr, Totok László az ipolytarnóci vonatra vár:
– Nógrádszakálra járok hetente többször is a temetőbe, a szüleimhez. – Mint kiderül, főiskolát végzett, főápolóként rokkantosították, nyugdíja alig éri el az 50 ezer forintot. – Rossz időben voltam rossz helyen – mondja, s keserűen legyint. Két gyerekét neveli, egyikük bajnok versenytáncos, nem kis pénz a versenyeztetés… Az iskoláztatásról meg a többiről nem is beszélve. Mellette dolgozik, ahogy tud.
Az állomásra közben befut a piros motorvonat, a 9 óra 55 perckor induló ipolytarnóci járat. Mindössze egy kocsival közlekedik. A mozdonyvezető és a kalauznő ismerősökként köszönti az utasokat. Rajtunk kívül a rokkantnyugdíjas úr és két, szolgálatát letevő vasutas száll fel. A „dizájn” több évtizedes, ám az első osztályú kocsikat idéző, plüssel bevont ülések kényelmesek, tisztaság van, a fullasztó kánikula is elviselhető: az összes ablak és a tetőszellőző is nyitva. Úgy látszik, ezen a környéken nincsenek vandálok. Pedig ez – ahogy az utasok szavaiból kiderül – diák- és munkásvonat. A környékbeli kistelepülésekről vasúton járnak Balassagyarmatra iskolába a gyerekek, a szécsényi gyertyagyárba a három műszakban dolgozó munkások és persze a vasutasok. Mindenki, akinek van még hova. Ugyanis errefelé nemigen akad munka. Annak idején az Ipolyság látta el zöldséggel, gyümölccsel a fél országot. De voltak itt gyárak és bányák is. A rendszerváltozás után a téeszek felbomlottak, a gyárakat és bányákat bezárták. Ahogy a kis piros motorvonat kigördül az állomásról, már csak a hajdan virágzó mezőgazdaság romjait látni. Sok föld hever parlagon. Ennek ellenére vagy tán éppen ezért az utasnak van miben gyönyörködnie: szürke gémek szállnak fel csapatostul, egerészölyv húz el az ablakunk mellett. A vasúti pálya végig az Ipoly, vagyis a szlovák–magyar határ mellett fut a folyó árterületének közelében. A mocsaras, zsombékos, erdős vidékeken gólyák cserkésznek méltóságteljesen, szarkák kergetik egymást a tarlókon. Az utazó csak kapkodja a fejét: vadregényes táj. És a sebesség is éppen megfelelő a nézelődéshez: óránként kevesebb mint negyven kilométerrel haladunk. Az ipolytarnóci állomás az előre nyomtatott menetjegy szerint mindössze 50 kilométerre van Gyarmattól. A menetidő mégis több mint egy óra.
Egy harmincas éveinek közepén járó vasutas egyenruhás fiatalember a kocsi sarkában foglal helyet. Hazaigyekszik. Több mint tíz éve dolgozik a vasútnál, érettségizett, elvégezte a szükséges tanfolyamokat. Úgy véli, aki valamit is ért a vasúthoz, azt nem érte meglepetésként, ami most folyik. Nem takarékosságról van itt szó, épp ellenkezőleg – vélekedik. A cél az, ami már évek óta látható, hogy előkészítsék a vasút privatizációját. Előtte jól le kell gatyásítani a céget, hogy ne kerüljön sokba.
– Miből van a veszteség? Abból, hogy szétszedték a vállalatot, amit csak lehetett, kiszerveztek kft.-kbe, amelyek dupla pénzért dolgoznak – nem egy esetben a MÁV embereit és gépeit használva. Csak a jövedelem megy ki – a vezetőknek meg a retyerutyának. Kiég Balassagyarmaton egy villanykörte, jön a karbantartó cég egy másik városból, és tízezrekért kicseréli, számlára. Jó bolt… Most a teherszállítást akarják eladni, az egyetlen nyereséges üzemágat. Vajon miért? Vagy kérdezhetjük azt is: az állam miért nem fizeti ki a cégnek a kedvezmények után járó pénzt? Milyen takarékosságról beszélnek ezek?
*
Ezt a vonalat sem megszüntetni kéne, hanem éppen fejleszteni. Nem kellene hozzá más, mint hogy megcsinálják a pályát, hogy legalább hatvannal tudjanak menni a vonatok, és szerkeszteni egy ésszerű menetrendet, csatlakozásokkal. Akkor lenne forgalom. Most három-négy óra bejutni a fővárosba, pedig alig több mint 100 kilométer az út. Képtelen állapot. Az intercity 300 férőhelyes, és van, hogy csak 50-en utaznak rajta. Egy ilyen kocsi 40 személyes, és átlagban 19-20 ember utazik rajta. Még jobb is az arány… Vagy ők nem emberek? A négyes metróba ölt pénzből rendbe lehetne hozni az egész magyar vasutat. De hát a vidék nem érdekes. Az a lényeg, hogy a fővárosiaknak ötpercenként jöjjön a villamos… – sorolja egyre nagyobb indulattal.
Nógrádszakálnál véget ér az idilli utazás. A legutóbbi esőzések alámosták a vasúti pályát, úgyhogy Ipolytarnóc felé csaknem félúton vonatpótló autóbuszra kell átszállnunk. A Kóka János gazdasági miniszter által felvázolt szép új világ rögtön meg is tapasztalható. A sárga busz már begyújtott motorral várakozik az állomás előtt. Velünk együtt négyen-öten szállnak fel. Iszonyú a zaj, a füst beszűrődik az utastérbe, az ember fuldoklik. Az Ipolytarnócra vezető út állapota katasztrofális. A dimbes-dombos nógrádi tájon, erdők között kanyargó aszfaltcsík olyan keskeny, hogy két busz el sem fér egymás mellett. Az egyik településnél hosszasan araszolunk a vonatnál is lassabban, beszorulva egy másik menetrend szerinti busz mögé. A kátyúk mennyisége Belső-Erdély útjait idézi. Egy hirtelen kanyar és az azt követő gödör miatt a busz beleng – a kalauznő a padlón landol. Beszakadt körmét szorongatja, csendben átkozódik, hogy ne sírja el magát. Aztán jön még egy emberes gödör: ekkor már mi is aggódunk. Litke határában tábla: „Itt épül Európa!” Körülötte málló vakolatú, düledező, tornácos parasztházak, romba dőlt gazdasági épületek. Az egyik ablakból roma kislányok integetnek vidáman a busznak.
Az ipolytarnóci állomás kifogástalanul felújítva, a váróterem mellett patikatisztaságú angol vécék. A település rendezett, hangulatos. És – mint Szabó Tibor polgármester szavaiból is kiderül – a világörökség címére pályázik a határban talált ősleletek okán. Ipolytarnóc – mint a legtöbb kisközség – nincs könnyű helyzetben. Az „önhikis”, vagyis az önhibájukon kívül hátrányos helyzetű települések kategóriájába tartozik, azaz plusz állami segítség nélkül nem tudja ellátni közfeladatait. De ez nem befolyásolja a polgármester tenni vágyását. Teli van tervekkel, s okkal reménykedik a térség fellendülésében. Csakhogy ehhez kell a vasút. Ha megszüntetik az ipolytarnóci szárnyvonalat – mondja a polgármester –, az egész kistérség elesik a fejlődés reményétől is. Ipolytarnócon 110 éve építették ki a vasutat. Egyszerre avatták a Balassagyarmat–Budapest és az Ipolytarnóc– Balassagyarmat vonalat. A trianoni békediktátum következtében Nógrád vármegye elszakított másik felével megszűntek a közlekedési kapcsolatok is. Szlovákia és Magyarország uniós csatlakozásával viszont megnyílt a lehetőség arra, hogy a mesterségesen szétvágott régió újra egyesüljön. Ehhez azonban nem elég a határok légiesüléséről szónokolni – hangsúlyozza Szabó Tibor –: helyre kell állítani az annak idején széttört infrastruktúrát. Ipolytarnóchoz közelebb van a ma Dél-Szlovákiában fekvő Losonc, mint Balassagyarmat. Az EU-csatlakozás után felvirágozott vonatszerelvények találkoztak az állomáson, és magas rangú politikusok fejezték ki elkötelezettségüket az európai integráció szellemisége mellett: Budapest–Balassagyarmat–Losonc között újraindul a rendszeres vasúti közlekedés – ígérték. Aztán nem lett az egészből semmi. Sőt: jött a hír, hogy takarékossági okokból megszüntetik az ipolytarnóci szárnyvonalat. És ezzel a Felvidékkel való közvetlen vasúti összeköttetés lehetőségét ebben a térségben.
Ahogy a polgármester mondja: derült égből villámcsapásként érte őket a minisztérium terve, annál is inkább, mert folyamatban volt a kistérségi vasúti társulás kísérleti programja. Az eredményeket nemrég értékelték, és a MÁV illetékesei szót sem ejtettek a vonalbezárásról. Éppen ellenkezőleg. Igaz, hogy a szomszédos Salgótarján és Losonc között jár a vonat, jelentős a teherforgalom is. De azért is fontos lenne, hogy megtartsák, felújítsák az ipolytarnóci szárnyvonalat, hogy ha a tarjáni vonalon valami meghibásodás történne, ez a vonal alkalmas lenne a mentesítésre. De ennél sokkal nyomósabb érvei is vannak a megszüntetés ellen. Szerinte diplomáciai bonyodalomhoz vezethet, ha a Kóka János vezette gazdasági minisztérium valóban véghezviszi elképzeléseit. Ugyanis a szlovákok számára stratégiailag igen fontos útvonal ez. Bár ezt igyekeznek nem nagydobra verni nálunk – a szlovákok évi 60 millió forintot fizetnek azért a MÁV-nak, hogy a határ menti szlovák bányákból eljuttassák a szenet és az erdőkből kitermelt fenyőfát vasúton, az ipolytarnóci vonal igénybevételével Nógrádszakálon át, tehát a rövidebb úton Szlovákia belseje felé.
– Azt is mondhatnánk, hogy ez a vonal bőven kitermeli fenntartásának költségeit – mutat rá Szabó Tibor. – És mégis egy tollvonással, mindenféle egyeztetés nélkül döntöttek valahol valakik a megszüntetéséről. Én csak azt mondom: apáink, akik 110 éve képesek voltak megépíteni ezt a vonalat, most foroghatnak a sírjukban. A fiak még működtetni sem képesek… – magyarázza a polgármester. De a határ menti gazdasági kapcsolatok kiépülése szempontjából legalább ennyire fontos a magyarországiaknak is. Sarkítva: ebben a térségben a vasút elsorvasztása a hanyatlást, a fejlesztése pedig a felemelkedést jelenti.
A polgármester sorolja: évente 23 ezer turista látogatja meg a nemzeti parkot, hogy megtekintse az őslénymaradványokat. A településen a régi téglagyár helyén most épül egy vendéglátó-komplexum, ahol immár szállással, programokkal, étteremmel szeretnék maradásra bírni a turistákat. A falusi turizmus, a kirándulók idecsalogatása szempontjából is létfontosságú a kényelmes, színvonalas közlekedés. Egy losonci cég ipari parkot szeretne létrehozni Ipolytarnócon. Mintegy öt kilométerre van a szlovákiai Rapp község, ahol egy termál élmény- és gyógyfürdő beruházásainak előkészületei folynak – ha sikeresek lesznek a fúrások, és erre nagy az esély, itt egy határokon átívelő üdülőparadicsom alakulhat ki. A befektetőcsoport már megkezdte a területek megvásárlását. Mindehhez elengedhetetlen a vasút. A polgármester azt is elmondta: információi szerint Beszterce megye már tárgyalásokat folytat a Losonc és Ipolytarnóc közötti pályaszakasz felvásárlásáról, hiszen üzleti terveik szempontjából kiemelten fontos ez a rész.
– A településünk sarkában ott van a trianoni határkő. Ha itt tényleg megszüntetik a vasutat, odaállhatunk és elmondhatjuk: nekünk még ez a maradék ország is sok… – sommázza a polgármester.
A főtéren, a vegyesbolt melletti kocsmában idősebb férfiak hűsítik magukat jéghideg csapolt sörrel, anekdotázgatva… Egy hatvanas éveiben járó férfi érkezik: kezében megrakott cekkerek, szakad róla a víz. Most szállt le a salgótarjáni buszról.
– Misi bácsi, meséld el az újságíró hölgynek, milyen jó buszozni – biztatják nevetve.
– Jó a fenét! – dörmögi válaszul –, már megint annyian voltak, mint az oroszok. – Törölgeti a homlokát… Nyomában egy szikár, középkorú férfi lép a söntésbe sápadtan, verejtékezve. Mint kiderül, ő a buszvezető. Csak öt perce van, a járat indul vissza Salgótarjánba. A csapos már önti is neki a hideg üdítőt. A kérdésre, hogy milyen útja volt, csak annyit mond: „pokoli”. Salgótarján mindössze 25 kilométerre van Ipolytarnóctól, az út mégis több mint egy óra. Mindig hatalmas a zsúfoltság, főként az idősebbeknek nagy megpróbáltatás egy ilyen utazás. De a buszra nem lehet felvinni a biciklit, a babakocsival is nehézkes a közlekedés, nem beszélve arról, ha valaki kerekes székkel próbálkozna… Kevés a busz, rosszak az utak, a környékbeli kistelepüléseken élők zömének nincs pénze személyautó fenntartására. Már csak az hiányzik, hogy elvegyék a vasutat is. Ez a helybeliek általános és egybehangzó véleménye.
A csodálatos táj, a magyar kulturális kincsek tárháza Nógrád. Az ipolytarnóci vonal túlzás nélkül a legszebb magyarországi vasútvonalak közé tartozik. Olyan lehetőség, amelyet nem eldobni, hanem kihasználni kellene.
Lapzártánkkor érkezett a hír: nemrég Ipolytarnócon jártak és megbeszélést folytattak a MÁV, valamint a zólyomi, illetve a pozsonyi vasút megbízott vezetői, úgy tudjuk, az ipolytarnóci pályaszakasz állapotának műszaki felméréséről egyeztettek. Azt beszélik, ha nem kell a magyaroknak, majd megveszik a szlovákok.
Folytatjuk
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
