Merre fordul Ukrajna?

Oroszbarát fordulatról, a nyugatos erők vereségéről értekezik a Viktor Janukovics vezette koalíció felállása kapcsán a nemzetközi sajtó. A megállapításnak ugyan van bizonyos igazságtartalma, ám szokás szerint a dolgok leegyszerűsítéséről van szó. Közben Viktor Juscsenko ukrán elnök tegnap kijelentette, nem veszi fontolóra az oroszbarát koalíció kormányfői előterjesztését.

A Régiók Pártja valóban nagyobb szimpátiával viseltetik Moszkva iránt, mint a Juscsenko mögött álló proamerikai erők, ám úgy is fogalmazhatjuk mindezt, hogy jobban figyelembe veszi a geopolitikai realitásokat. Janukovics sem teheti immár meg nem történtté – nem is akarja – a „narancsos” forradalmat, ám Kucsma egyfajta reinkarnációjaként valószínűleg hintapolitikát folytat – hivatalosan ezt korábban többvektorú külpolitikaként aposztrofálták – Oroszország és a Nyugat között. Ami biztos, Juscsenkóékkal ellentétben ez a koalíció csak az európai integrációt támogatja, az atlantit nem, s erről népszavazást írna ki. Meg kell jegyezni, hogy az ukrán társadalom döntő többsége az ország NATO-tagsága ellen van.
No, de mi a realitása egyáltalán Ukrajna NATO-tagságának? A „narancsos” erők egyik fő célkitűzése az ország atlanti integrációja, ami egy másfél évtizede független ország pszichéje felől nézve a dolgokat, érthető is. Az más kérdés, hogy a NATO nyújtotta biztonságpolitikai garanciák sokkal inkább hidegháborús logikába illenek, s nem igazán felelnek meg a XXI. század Ukrajnát is érintő, mindenekelőtt a terrorizmus elleni harcban megjelenő kihívásainak. Nem beszélve arról, hogy ez a tagság a jelenleginek sokszorosára növelné a feszültséget Kijev és Moszkva között. Nem lehet nem észre venni azt sem, hogy a NATO-tagság folyamatos hangsúlyozásának belpolitikai okai is vannak.
A „narancsos” kormányok nem minden hátsó szándék nélkül dimenzionálták túl a függetlenség eme attribútumát, hiszen amellett, hogy valóban hittek ennek mindenhatóságában, elterelte a figyelmet a valódi problémákról. Például arról, hogy függetlenséget ma a NATO-nál jobban garantálja a gazdasági önállóság. Az atlanti integráció túlzott erőltetése ráadásul csak növeli a belső instabilitást, tovább mélyítve a huntingtoni szakadékot az ország keleti és déli, valamint középső és nyugati része között.
Meg kell vizsgálni azt is, maga a NATO kész-e Ukrajna befogadására! Kijev jövőbeli stratégiai orientációja ugyanis egyáltalán nem csak ukrán kérdés, az komoly kihatással van Oroszországra, az Európai Unióra és a NATO-ra is. Mint a UPI elemzője fogalmaz: e kérdés kapcsán lényegében e négy szereplő mindegyike a „stratégiai sokk” állapotában van.
A NATO a nyitott kapuk politikáját folytatva elméletben minden olyan országot vár, amely teljesíteni tudja a tagság feltételeit. Ebben az értelemben tehát Ukrajna potenciális jelölt, a gyakorlat azonban ennél bonyolultabb. Mint a legutóbbi krími tüntetések is ráébresztettek sokakat, hogy a bizonytalan, instabil Ukrajna tagsága problémák sorát emelné be a NATO-ba. Nem egy elemző veti fel, hogy Kijev tagságának lebegtetése csupán Moszkvának szól, annak provokálását szolgálja. S itt jön a képbe az EU, amelynek Berlinnel és Párizzsal az élen ez egyáltalán nem érdeke. Egyértelmű az is, hogy Ukrajna tagsága orosz szempontból nem hasonlítható a közép-európaiak vagy a baltiak belépéséhez, s Moszkva ezt aligha nyelné le.
Mielőtt tehát Ukrajna NATO-tagsága reálisan felmerülne, el kell dönteni, mi is ma az észak-atlanti szövetség fő célja, milyen ma Oroszország, mennyire kíván európai lenni az EU, és mindezek közepette hol képes reálisan megtalálni a helyét Kijev. Mindezek fényében Ukrajna tagsága kapcsán egyelőre több a kérdés, mint a válasz.