Bármilyen kevesen vagyunk, tesszük a dolgunkat

A határon túliakról kötelességszerűen szóló napi híreken túl keveset foglalkoznak a szórványmagyarság helyzetével. Pedig akár az önszerveződés példaszerű esete is lehetne az, amit a Szarajevói Magyar Polgárok Egyesülete folytat – ha ezt nem túlélése érdekében tenné. Ennek egyik vidámabb fejezeteként a sárospataki Magyar Felfedezői Szövetség meghívására hat magyar gyermek nemrég itt nyaralhatott, hogy anyaországi gyökereivel ismerkedhessen.

Én úgy tudom, az első magyarok még az Osztrák–Magyar Monarchia idején érkeztek és ragadtak Szarajevóban. Abban a városban sok minden van, ami vonzó és szép lehet. A kisebbségeket is jobban szerették. Szerbek, horvátok és bosnyákok együtt éltek ott. Az én édesapám magyarként az orvosi egyetem professzora volt, így sok magyar diák vett körül minket. Szinte mindannyian a Vajdaságból jöttek a szarajevói egyetemre továbbtanulni. Azért is jöttek oda szívesebben, mert ott már akkor sem volt baj, ha csak egy kicsit törted a helyiek nyelvét, ahogy a helyieké is beletört például az én akkori vezetéknevem, a Kiskároly kiejtésébe. Belgrádban és Zágrábban már egészen máshogy néztek rád, ha nem beszéltél helyesen – meséli Muratovics Irma asszony, a Szarajevói Magyar Polgárok Egyesülete (HUM) elnöke. „Maga a HUM 1992-ben, a háború közepén alakult, amikor se áram, se víz, se telefon nem volt. A telefonkönyvből néztük ki a magyar hangzású neveket, és vándoroltunk házról házra, romról romra kopogtatva, hogy magyarokat keressünk. Azokban a nehéz időkben nagyon fontos volt, hogy valahová tartozzunk. Akkor a Vajdaságba már nehezen lehetett eljutni. Ellenség voltál. Sokakat, akik délről indultak el meglátogatni a rokonaikat, csak azért kérdeztek ki a belügyminisztériumban, mert bosnyák útlevelük van.”
A háború idején sokan elvándoroltak. Azelőtt még négyezer magyar élt Szarajevóban, jelentős hányaduk a négy-öt éves ostrom idején hagyta el a várost. „Szétszóródtunk. Ma a világot körül tudnám úgy járni, hogy mindenhol találok ismerőst. A városban maradt idősek mellett igazán kevés a fiatal. Abból a mintegy százhúsz főből, akik most Szarajevóban élnek, körülbelül negyvenen az egyesület tagjai. És ebből mindössze tizenöten tudnak magyarul.”
A szarajevói magyarság legégetőbb problémája az, hogyan ápolhassa nyelvét egy idegen közegben. Arra sincs lehetőségük, hogy hallják a nyelvet, így arra sem, hogy helyesen beszéljék. Kevés gyereknek adatik meg, hogy akár családi körben megszólalhasson magyarul. Nemrég került szóba, hogy az egyetemen fakultatív nyelvtanfolyamot indítsanak, de legkorábban ebből csak másfél év múlva lehet valami. „Az én kisfiam tízéves, naponta két-három órát szoktam vele beszélni, de így nem ragadt rá annyira, amennyire szerettem volna. Amióta azonban sikerült eljutnia a Vajdaságba az unokatestvéreihez vagy ide Magyarországra, és többször hallotta a nyelvet, mint tavalyelőtt Zánkán vagy az idén Sárospatakon, nagyon rákapott. Budapest is nagyon tetszik neki. Most azért is szállásoltuk el külön családoknál a gyerekeket, hogy így is rákényszerüljenek a magyar nyelv használatára. És minél több ilyen alkalom lesz számunkra, annál nagyobb a lehetőség, hogy a gyerekek egyre jobban tudjanak magyarul. Ezért is köszönhetjük meg a segítségüket azoknak, akik írtak rólunk. Egy legutóbbi cikk nyomán Pécsről jelentkeztek fiatalok, hogy felajánlják segítségüket. Ők szeptembertől havonta egy hosszú hétvégét töltenek majd a városban, hogy nyelvórákat tartsanak.”
Mindezt úgy, hogy a bosnyák kormány hivatalosan tudomást sem vesz a magyar kisebbség létezéséről, bár a parlament épp nemrég tárgyalt egy törvénytervezetet a helyzet megváltoztatása érdekében. Hogy ez mikor következik be, más kérdés. Pénz így kizárólag Magyarországról érkezik, pályázatokon keresztül leginkább az Illyés Alapítványtól és a Határon Túli Magyarok Hivatalától. A HUM-nak ebből sikerül épp hogy csak fedeznie a Dobos című újság kiadását, amely ott élő magyarok életéről ad hírt. „Azért is választottuk ezt a nevet, mert mindkét nyelven körülbelül ugyanazt jelenti. Van olyan, hogy Magyarországról kérünk segítséget ahhoz, hogy helyesen használjuk a nyelvet a megírásához, de a határon túli magyarok is mindig nagyon készségesek. Magyar egyesület és újság Szerbiában, Banja Lukán is működik, a Magyar Szó. Az egyik gyerek épp tőlük érkezett. De természetesen a nemrég új épületbe költözött magyar nagykövetségre is nagy szerep hárul, hogy ne csak az egyesület tagjainak, hanem az egész városnak bemutathassuk, miről szól magyarnak lenni, hogy a magyar történelem és kultúra eljuthasson hozzánk és az ott élőkhöz.” Az ehhez szükséges hozzájárulások számára pedig bőven van hely, mint ahogy minden más eszköz, például az élénkebb magyar gazdasági szerepvállalás számára is, mert mindez az identitás megőrzésére bátorít. „Ez, ha úgy vesszük, életünk végéig tartó harc. Ezért sem igen tudok mit mondani erre” – válaszolja az elnök asszony arra a kérdésre, mit tartogathat számukra a jövő. „Van egy erdélyi magyar barátnőm, aki néha megkérdezi: »Bolond vagy? Kinek csinálod ezt? Miért csinálod ezt? Semmi hasznod nem származik belőle, még pénzt sem kapsz érte.« Tényleg nem. Nem is ezért csináljuk. Hanem a magyarságunkért. A gyerekeinkre akarjuk átörökíteni ezt az érzést, és újra felébreszteni azokban is, akik már elfelejtették, hogy magyarok. Bármilyen kevesen vagyunk, tesszük a dolgunkat.”