Belharc az MSZP-ben

Gyurcsány július végére ébredt rá: kockázatos játékba kezdett. Nem olyan erős, hogy megengedhesse az önkormányzati választások elbukását. Július végén – a párton belüli háborgás felerősödésével és a párt népszerűségének megroppanásával – döbbenhetett rá arra, hogy túléléséért újra meg kell küzdenie. Az amúgy is gyenge lábakon álló, végiggondolatlan államférfi-projekt elnapolva: tévészózat, szabadságmegszakítás, ezért.hu. A teljes pályás kioktatás stratégiája eredménytelennek bizonyult, túl gyakori és hangos a háborgás, s túl sok párttársnak került veszélybe a helyi-megyei karrierje. Gyurcsány elképzelések és tehetség híján az ország után az MSZP-t is a válság közelébe sodorta.
Azt az MSZP-t, ami a rendszerváltoztató Magyarország legsikeresebb politikai pártja. Ezt még azoknak is el kell ismerniük, akiket a késő kádári és egyben újkapitalista párttól ízlésük, politikai nézeteik, személyes és családi történelmük távol tart. A szocialisták politikai sikereinek a rendszerváltoztatás kompromisszumos jellege, valamint társadalmi és elitbeli beágyazottságuk mellett egyik fontos oka a párt egysége volt. Horn Gyula 1989 után lépésről lépésre szorította ki az MSZP vezetéséből riválisait (Pozsgay Imre, Németh Miklós, Szűrös Mátyás), s akik maradtak, azok az 1990 körüli idők vélt és valós félelmeiből okulva mindenáron igyekeztek megőrizni a párt egységét. Ha el is bukott valaki a belső vetélkedésben, nem fordulhatott elő vele, hogy száműzzék, s teljesen kiszorítsák. A mai ellenzéki pártok soha senkit meg nem védő belvilágával szemben az MSZP igyekezett gondoskodni kipörgött kádereiről, igyekezett azoknak helyet találni az üzleti élet, a média, a helyi és térségi politika, az érdekvédelem különböző posztjain. Horn Gyula pártja túlélte az alkotó távozását, s Gyurcsány Ferenc megjelenéséig nagy vonalaiban változatlan módon működött tovább. E változatlanság azt is jelentette, hogy a 40–50 körüli, többségében a hajdani KISZ helyi és megyei élvonalában fizetett forradalmárkodó politikusgeneráció nem tudott tömegesen élvonalba kerülni. Ők most a helyi belharcokban jelentkeznek, s szervezett beléptetésekkel, kis helyi puccsokkal igyekeznek átvenni az irányítást a ma már 60 körüli pártalapító generációtól.
Mint a politikai élet oly sok területén, az „új miniszterelnök” ténykedése az MSZP-ben is változást, nem kevés helyütt fordulatot és szerkezeti válságot okozott. Horn Gyula pártját Gyurcsány Ferenc a maga képére, neki alárendelt politikai mozgalommá kívánta formálni. Sokáig úgy tűnt, hogy a gyurcsányi átalakítás mélyebb viták és konfliktusok nélkül megy majd végbe, ám a nyáron bejelentett megszorító intézkedések hatására megroppant a szavazótábor, s szocialista politikusok tucatjainak kellett eltöprengeniük jövőjükről. Horn Gyula egyik múlt heti interjújában nem véletlenül állította rossz példaként az MSZP elé a cseh és lengyel baloldal szétesését: az „új miniszterelnök” konfliktusgerjesztő fellépései, bizalomvesztése, valamint a belviszály tompítására szolgáló stratégia hiánya a pártra nézve kiszámíthatatlan következményekkel járhatnak.
Pedig a belharc jelei egyre nyilvánvalóbbak. A párt parlamenti frakciójában sok az elégedetlenkedő hang, legutóbb a pénzügyminiszter kapott éles bírálatot a regionális konferenciákon. A frakció egyes ágazati lobbijai gyakran szembemennek a kormány és minisztereinek politikájával, saját javaslatokat dolgoznak ki, a sajtóban nyíltan bírálják a – legtöbbször a koalíciós társ soraiból érkező – minisztereket, vagy a szakbizottságokban leszavazzák a kormány előterjesztéseit. Helyi és megyei szinten sem sokkal jobb a helyzet, elég talán az elmérgesedő konfliktusok, kizárások és kilépések helyszíneiként Pécset, Salgótarjánt, Debrecent, Szolnokot, Nagykanizsát vagy néhány peremvárosi kerületet megemlítenünk. Egyelőre országosan még nem összeszervezett csoportok küzdenek egymással, csak bozótharc folyik: egyre többek elmérgesedő küzdelme egyre többekkel. S Gyurcsány nem tud és sokáig nem is akart rendet teremteni. Az irány nélküli helyi és ágazati küzdelmek, villongások sokáig nem jelentettek számára veszélyt, s egy ideig úgy tűnt, hogy a szerteszét húzó csoportosulások között ő, a hozzá fűződő lojalitás lehet a kötőkapocs. De ahogy esik a népszerűség, az MSZP soraiban úgy nő a bizonytalanság, a veszélyeztetettség és a frusztráltság. S úgy kezdenek el üzengetni egymásnak a szocialisták erős emberei.
Gyurcsány az áprilisi győzelem után alighanem úgy kalkulált, hogy az esetleges pártbeli háborgást Juhász Ferenc le tudja majd szerelni, s egyben előkészíti pártelnöki hatalomátvételét. MSZP-s hátországát azzal látta biztosítottnak, hogy a kormányba vitte potenciális ellenfeleit. Tudta azt is, körvonalazatlan reformelképzeléseit csak az üzleti életből hozott, tőle függő és hozzá lojális társakkal tudja keresztülvinni. Gyurcsány előre menekült, s azt hitte, kommunikációs tehetsége, erőforrásai elegendők a válságos hónapok túléléséhez. Egy esetleges október elsejei „megy-gyes bukta” se aggasztotta különösebben, mert úgy gondolta, nem igazán érdekelt a megyei erős emberek hatalmának, befolyásának növelésében. Jobb neki ellenzéki nagyvárosokkal és megyékkel viaskodnia, ráadásul így a kényelmes ellenfélnek tartott Orbán is megerősödhet hatalmában. Orbánnal amúgy sem kellett számolni, hisz joggal vélte úgy, a jobboldal válsága tovább mélyül, s belső konfliktusai elmérgesednek.
Orbán rendkívül gyorsan, némileg ugyan meggyengülve, de győztesen jött ki a Fideszen belüli hatalmi küzdelemből. Karsai József Bajnai elleni támadása jelezte, a szocialista frakció sem tart ki tűzön-vízen át a miniszterelnök mellett. Karsai csak a nyitányt játszotta el, azóta csak mélyülnek a kezdetben még hajszálvékony pártbéli repedések. A megyék és városok szocialista elöljárói is látható aggodalommal tekintenek a hat hét múlva esedékes megméretésre. A tétek – legalábbis nekik – jelentősek: megélhetés, politikai túlélés, a sikeres várospolitikák folytatásának lehetősége. A szocialista belháborgás hangjai egymást erősítik, s az októberre tervezett tisztújítás elhalasztásával Gyurcsány most már nyilvánosan is beismerte, összeomlás előtt áll a nyár elején kifundált hatalmi építménye. Megijedt a belviszály mértékétől, s megijedt saját népszerűségvesztésének következményeitől. Attól, hogy a háborgó szocialista csoportok egy esetleges októberi választási vereséget követően egymásra találhatnak, összeállhatnak, s Gyurcsány pártelnöki törekvéseinek gátat szabhatnak. Lendvai Ildikó a minap már bejelentette, októberben nem lesz tisztújítás, a párt élén marad a partvonalon kívülre szorított, a Gyurcsány és az SZDSZ által keltett viharok lecsendesítésével elfoglalt Hiller István. Gyurcsánynak tehát be kellett látnia: vagy elsodorják az események, vagy új pártbéli és koalíciós egyensúlyt teremt. Ehhez azonban az kell, hogy ne veszítsen (nagyon) október elsején.
A háttérben zajló készülődésre utal Kiss Péter minden bizonnyal „véletlen” nap-keltés válasza: nem kíván pártelnök lenni. Egyelőre nem. Az események azonban hozhatják még másként is, s néhányan már töprengenek a reváns részletein, a Gyurcsány utáni MSZP erőegyensúlyán. Ha a szocialisták október elsején leszerepelnek, az „új miniszterelnök” napjai alighanem meg lesznek számlálva.