Betekintés a földművelő emberek kínjaiba

Versegen, az idős Obrecán Ferencék családjánál voltam látogatóban. 1947-ben kötöttek házasságot, jövőre megtarthatnák a gyémántlakodalmukat. Hatvanadik évfordulójukat töltik régi összegzés szerint a jóban-rosszban átélt idők emlegetése-felidézése alapján, családi, baráti, ismerősi körben, boldogan. Szomorú, mondják, de sokan már nincsenek az öregek közül, nagy a veszteség az életet megszenvedett paraszti világban, akik első számú közellenségei voltak a szocializmus felépítésének. Kulákok. A fogalom nem volt közismert 1945–50-ig Magyarországon, a jobb módú, húsz–ötven holdas birtokosokat bélyegezte meg az idegen ideológia, és megkezdődött a kíméletlen osztályharc a munkások vezetésével, szövetségben a szegény parasztsággal a falu kizsákmányolói ellen. Ezeket a „nemes” megkülönböztetéseket a több tízezres paraszti réteg ellenében érvényesítették, és durván 1960-ig, a termelőszövetkezetek Kádár-módszerű általános és országos szervezésének időszakáig, tehát egy fél emberöltőn keresztül végrehajtották az egész földművelő réteg érintettjein.
Hármas jelszó alapján dolgoztak: először mindenüket elvették, aztán erőszakkal tsz-ekbe kényszerítették, majd egy teljes életen keresztül azt éreztették velük, köszönjék, hogy életben maradhattak. Ők az október 23-i forradalom után, a megtorlások idején is számon tartottak voltak, akkor jelentettek új problémát a rendszernek, amikor az általános szövetkezeti szervezés idején még egyszer kiforgatták mindenükből a belépőket, és tarthatták kegynek, hogy beveszik maguk közé őket. A pufajkás szervezők ezt országméretűen tudatosították 1958–63 között, de hallgatni kellett róla, ez nem tartozott a rendszer bűnei közé, a paraszti világ – értsd: a legalacsonyabb rendű, fejletlen társadalom – mindig a kommunizmus építésével szemben álló erők csoportosulása volt, de felettük „világméretű győzelmet” arattak a baloldali kommunista erők szövetségben a szovjetekkel.

– Régen volt, amikor az elnökünk azt mondta: Ferikém, te vagy itt a gépek legjobb ismerője, segíts az újaknak, hogy boldoguljanak, mert megfelelő felszereltség nélkül a mai időkben már nem állhatunk meg. Én sem mondtam soha, hogy elnök elvtárs; nekem Józsi bácsi volt, de mire ilyen módon helyreigazodtak a dolgok, több volt nekünk a rossz, a nemszeretem, a sok megaláztatás egyetlen bűnünkért: az én édesapám gazdaságot hagyott ránk. Földeket gazdaportával, minden hasznos, embert segítő gépet – ezzel kezdődött a mi bűnösségünk. A mi gazdaságunkban már volt lóval vontatott aratógép, el is vitték. Hogy milyen magyarázattal, arra már nem emlékszem, de hiszen annyi mindenre kell még emlékezni, ha így visszanézek az életünk útjára, mire elértem addig, hogy akarom, szeretném, csinálnám, de nincs hozzá erő. Elhagyott.
– Közel a nyolcvanegyedik esztendő betöltéséhez azt mondogatom sűrűbben: ki beszél ma arról, hogy ezek a nyolcvanhoz közeli emberek építették fel az országot? Miből? A háború hagyta semmiből. Amikor a front után körbenéztünk, nem volt jószág, ló, elvitte a háború. Az egyetlen az erő volt bennünk és az, hogy majd másképp lesz. Egy tehénnel kezdtük – kezdi a visszaemlékezést a férfi.
– Hetvenkilenc évesen sokszor jut eszembe, különösen, amikor azt a magas nyugdíjat számolgatom, amit egész életemben végigcsináltam. Társam nélkül, sokáig, mert őt elvitték messze, kulákmunkára, drága apósommal és egy tizenhat éves gyerekkel harminc holdat műveltünk, mert a föld hasznát kérték, azt számon tartották, hát ezért jár nekem most havi tizenháromezer forint öreg napjaimra – szögezi le az asszony.
– Én ötvenhatezret érdemlek a termelőszövetkezet után, mert a meghurcolásért nem jár semmi. De ne itt kezdjük. Negyvenöttől ötvenig nehezen, de valahogy talpra álltunk. Lett jószág, igaerő és a magunk ereje, amit soha nem kíméltünk. De jött a fordulat, kivettek a családból kényszermunkára. Sokan, sokfélék voltunk ott. Olyan is, aki hadifogságból éppen megérkezett, de alig köszönt be megfogyottan, megtörten, egyszer csak ott találta magát közöttünk. Nehogy úgy higgye valaki, hogy történt valami döntés, ítélet, minket szó nélkül vittek – jelenti ki Obrecán Ferenc.
– Mi meg itthon erejében lévő férfi nélkül kínlódtunk. Milyen volt a kuláksors? Nyáron, jó kiadós zápor után ellenőrizték a portáinkat. A mi udvarunkban állt az esővíz: fizessünk kétszáz forint büntetést! A másiknak az utcára folyt ki a kapu alól, őt azért bírságolták meg. Csakhogy az a kétszáz forint nagyon nagy pénz volt… Volt olyan család, ahol fél hónapra való jövedelmet jelentett. És abban a keserves időben mégis nagyobb volt az összetartás – mondja a felesége.
– Arra én is mondhatok példát. Ott az idegenségben, mi, kulákgyerekek úgy fogtunk össze, hogy ha valami nagy bajról jött híradás, a bajba kerültet hazaloptuk magunk közül. Ilyen szabadulásra mindenki sorban elmehetett, igaz, nem volt veszély nélkül való. Ha vasútállomáson vagy odahaza – mert rongy emberek mindenütt éltek –, ne tudják meg, hogy hazaszöktettünk valakit. Egyszer én kerültem sorra, akkor történt, amikor meghalt szegény anyósom. Elküldték a tanácson ellenőrzött értesítést, hátha a temetésre elengednek. A szökésből siettem vissza, mert a társak nagy gondban voltak, ha a parancsnok kerestet, mit mondjanak. Szerencsém volt, beérkeztem, mire az értesítéssel megtaláltak. Így mehettem kérni, hogy a temetésre hazaengedjenek. Eljöhettem, még elkísérhettem szegényt, de milyen világ volt az, amikor így ki volt téve az ember a hatalmaskodóknak… – veszi át a szót a férj.
– Azt meg én tudom – mondja az aszszony –, hogy három hold napraforgót kellett vetnünk, és kétségbeesve gondolkoztam, hogy bírunk el akkora munkával. Elmondhatom: jött a segítség, szinte kéretlen. Akkor még nem volt kombájn, egyenként kellett a tányérokat levágni, a szemeket kibugázni, szelelni, tisztítani. Természetesen be kellett szolgáltatni, de sikeredett. Bajban jobban együtt volt a falu, ma nem törődnek egymással az emberek. Változott a világ.
– Azt azért ne felejtsük, hogy félelemben éltek mindannyian az emberek, mert senki nem volt cseppnyi biztonságban sem. Mikor 1952-ben hazakerültem az internálásból, előtte hónapokig azzal ijesztgettek, visznek bennünket onnan a szovjetbe. Milyen élet az, mikor mindig a rosszra a még rosszabbat várhatja az ember? Idehaza jóformán meg sem melegedtünk, elterjedt a hír: készüljünk, illetve készüljenek az eddigi meghurcoltak húszkilós csomaggal, mert megyünk a Hortobágyra. Ez félbemaradt – szögezi le a vendéglátó.
– Ötvenháromban fordult nagyot a világ az új kormánnyal, Nagy Imrével – mondja a feleség.
– De ötvenhat után megint kezdődött a termelőszövetkezet-szervezéssel szinte minden elölről. A háború után öt évig hagytak bennünket élni, amikor már egy kis gyarapodás indulhatott, ránk tették a kezüket, s leszegényedtünk – így a férfi.
– Amikor nagyon-nagyon odavoltam a sok igazságtalan bántásért, drága apósom vigasztalt, minden nap meghozza a maga terhét, de kibírjuk. Azt is mondta egyszer-egyszer, menjetek, hagyjátok a földet, a falut, ti mindenütt boldogulnátok. De hogy is hagyhattuk volna el egymást? Mindig egy lépéssel tovább élünk – biztatgatott, és mi mindent túlélünk. De sokszor jut eszembe minden okos szava!
– Mi aztán a szövetkezetben is megint csak felemelkedhettünk. A sok munkával meg a hozzáértésünkkel. Kezdték hagyni, hogy gazdálkodjunk. Persze mindennek ára volt – szögezi le a kérges tenyerű ember.
– Ne hallgassuk el, hogy háztáji gazdaságot az kaphatott, akinek 150 munkaegység ledolgozott teljesítménye volt. Mit csináltunk mi, asszonyok? Dolgoztunk férjünk könyvére, hogy minél elébb a háztájihoz jussunk. Azt a sok munkanapot nem könyvelte senki, azért olyan sok a magára maradt asszony a tizenháromezer forintokkal. Csak a mi szegénységünket ez a kormány nem veszi észre. Ők már bejutottak a jóba.
– Azért a szövetkezetben sok minden változott. A vezetőségen múlott. Én a mi elnökünkre sok jót mondhatok. Ő nem elnök elvtárs volt, hanem közülünk való ember. Mikor a sok öreg traktoron – azokon nem volt párnás ülés – valósággal szétrázódtak a csontjaim, mert jobban ráztak, mint a lovas szekerek, azt mondta: Ferikém, te leszel az anyagraktáros. Könnyebbített rajtam… Hiszen sok mindent lehetne még felsorolni, de mégiscsak fordult valamit az élet.
– A Galga mente volt a főváros zöldségeskertje. Mit csinált az ember először kicsiben a háztájin? Elkezdtünk fóliázni. Elébb csak két táblán, aztán amikor már kiszabadultunk a kényszerközösből, felemeltük hét fóliaházra. A szövetkezetet is a zöldségtermelés emelte ki az egyhangúságból. Igaz, hajnali háromkor már szedni kellett az uborkát, de nem volt gond, hogy ki veszi át. Konzervgyárak, piacok várták a kiváló minőségű árut. Mondja már meg valaki, hogy juthatott ilyen mélységbe ez az ország, hogy most kívülről hordják be a zöldséget, a gyümölcsöt, és a piacról élő népet megetetik azzal, hogy korai… Korábbi, de semmit érő! Hol van a magyar minőségtől?
– Ki ne felejtsük már, hogy ’85-ben lettünk megint a magunkén – veti oda a felesége.
– Így igaz. A fóliázás már ez a fejezet az életünkből. Persze minden olyan kezdetleges volt, már ami a fűtött hajtatóházat illeti. Hitel építkezéshez, beruházáshoz kuláknak nem járt! Elért a régi szennyes kezek uralma a nagy változás előtti korig. Rendszerváltozás, na, az nem lett egyetlen percre sem, de országrablás az szépen bekövetkezett. Megint mi, a parasztság lettünk a céltábla. Kihurcoltak mindent, mikorra széjjelmentek a szövetkezetek. És mégis el mertük kezdeni. Akkor már a magunkén. Termeltünk, árultunk. Ha a nagybanin nem tudtuk eladni, vittük Gyöngyösre. De az megint minőség volt. Már nem olvasom, mert a szemem meghomályosodott, de hallgatom, a világ más országaiból behoznak mindenféle növénybetegséget, új férgeket, amikről eddig nem is hallottunk, a mi gyümölcsöseink meg mennek tönkre. Ez a rendszer, ahogy volt, és mára maradt, mindenestől a mezőgazdaság ellen volt. Miért lett falun a legnehezebb a megélhetőség mostanra? Mert ezeknek a volt kommunista kormányoknak a nép semmi volt. Ahogy a kényszermunkatáborban mi csak létszám lettünk, ezek a népet ma sem mérik semmibe – fejti ki az ember.
– Most meg amit keservesen megteremtettünk, ezek eladják. Lábunk alól az egészet. Még a földet is. De hát hová lettek az emberek, ha hagyják? – kérdezi az aszszony.

Megszomorodottan búcsúzkodtam múltat őrző kedves ismerőseimtől. Nagy kort megértek, de nem írhatom, hogy szép öregségben folynak napjaik. Megszaporodtak a testi bajok: csontritkulás, szürke hályog, és nem úgy engedelmeskedik kezeik fogásának a szerszám, mint valamikor. A családi békesség erős, fiuk, leányuk féltve törődnek velük, de a gond, a test erőtlenebbsége a sok megpróbáltatás után növelik az aggodalmakat. És milyen számosan élnek nehezebb körülmények között! Országunk népességének igazi kárvallottjai, egy kegyetlen és igazságtalan rendszer vallomástevői. Őket nem követte meg senki szenvedéseikért: népi világ, paraszti élet olyan messze van ma is „az új uralkodó osztálytól”, mint amikor felmenőik elkezdték az üldözéseket ellenük. Máig nem ért véget a megkülönböztetés, ami a vidéken élő emberek többségét sújtja, ezt így tanították nekik útmutatóik. Megérné erről mélységesebben elgondolkodni mindenkinek, mert ez nemzeti ügy.