Cifra nyomorúság és önpusztítás

Vasárnap még sportnagyhatalom voltunk. Ránk figyelt a fél világ, és nem a botrányainkra, nem is a bozótharcainkra, hanem a versenyeinkre. Hiszen Mogyoródon a Forma–1 Magyar Nagydíját futották, a Margitszigeten pedig befejeződött az úszó Európa-bajnokság. Az autós gyorsasági vb vándorcirkusza kereken húsz éve ejti útba Magyarországot – 1986-ban még küldetést teljesítve törték át az autók a vasfüggönyt –, és nem kétséges, hogy a negyedszázados jubileumot is megülhetjük, mert 2011-ig érvényesek a szerződések. Bernie Ecclestone, az F–1 öntörvényű despotája hol Moszkvát hitegeti, hol az amerikaiakra pirít rá, velünk viszont már-már bájolog. Azt mondja, egyik kedvenc úti célja Magyarország, és a Hungaroringre ráér az utolsó pillanatban is betoppanni, úgyis mindent rendben talál a pályán.
Az úszó Európa-bajnokság ugyancsak sikertörténet lett. Bartolo Consolo, a kontinentális szövetség elnöke tavaszi terepszemléje után még nem titkolta, hogy komolyan aggódik a tapasztaltak miatt, az Eb előtt és után ellenben már áradozott. A külföldi vendégek nem különben, mert ők végképp csak a kirakatot látták, a Széchy Tamásról elnevezett komplexum előtörténetét, a szerencsétlenkedések, csúsztatások, tétova és arcátlan hazudozások jegyében telt négy évet nem. Július 25-én még kábeleket húzgáltak, virágcserepeket cipeltek az uszodában, de aki csak a 26-i rajtra esett be, joggal csaphatta össze a kezét: ez már valami!
Az elismerés a magyar úszósportnak is kijárt. Annál is inkább, mert ha egymás mellé tesszük a földkerekségen szinte mindenütt űzött és népszerű, illetve a hazai sikersportágak halmazát, a metszetben, a közös részben jószerével csak egy elem marad: az úszás. Persze az is veszít a pozíciójából; ezt bizonyítva elég, ha sorrendbe állítjuk az 1988 és 2004 közötti öt olimpián nyert magyar úszóaranyak számát: 4, 5, 3, 1, 0. A tendencia egyértelmű, de a vasárnap zárult Eb reményt ad rá, hogy megfordítható. Még úgy is, hogy a nemzetközi konkurencia eszelős ütemben növekszik, hiszen az úszás az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Japánban és Kínában is ezres, tízezres versenyzői létszámmal művelt nemzeti alapsport, de az európai nagy- és középhatalmak – Oroszország, Németország, Franciaország, Olaszország, Nagy-Britannia, sőt Lengyelország és Ukrajna is – döbbenetes, számunkra követhetetlen tempóban ontják a klasszisokat és az eredményeket. Csakhogy közben szerencsére nálunk is országos sport lett az úszás; a Széchy-éra elefántcsonttornya ledőlt, ma már Egertől Ajkán át Pécsig zajlik a tehetségkutatás és -nevelés. A vezető szerep természetesen még mindig Budapesté és a kőbányai Szpari-bázisé, ahol – a vidékhez hasonlóan – működő nemzeti sportirányítás és koncepció híján az életben maradás egyetlen receptjét követik. Végy néhány született zsenit, egy-két, a fanatizmusba hajlóan elhivatott edzőt, aki ezer kiskölyökből is kiszúrja, hogy ennek olyan a vízfekvése, hogy az Isten is hátúszónak teremtette, annak meg mintha mellúszó lábtempóra akasztották volna be a csülkeit. Adj hozzájuk támogatókat, akik inkább a klasszikus mecénásokra, mintsem a túlságosan is modern szponzorokra hajaznak, és körítsd őket egy normálisan menedzselt, önerőből működő, a villogni mindig kész, hiúságukon keresztül jól megfogható politikusokat és üzletembereket ügyesen használó sportággal. Ha mindezzel megvagy, megkapod a magyar úszósportot, amely két arany-, egy ezüst- és négy bronzéremmel zárta a budapesti Európa-bajnokságot, de a hosszútávúszás és a műugrás egy-egy medálját is beszámítva a lista 2, 2, 5-re bővül. Nem csoda, hogy az erdélyi barátaink szerint a magyarokat lehetőleg minden megnyilatkozásában ütő román kolléga vasárnap este azzal búcsúzott a Margitszigettől és tőlünk: jó nekünk, irigyel bennünket. Csakhogy ő elment haza, mi pedig itt maradtunk az ünnepnapok után is.
És hétfőre megszűntünk sportnagyhatalom lenni. Az atlétikai Európa-bajnokság ugyan éppen megkezdődött Göteborgban, de nekünk Athén óta a sportok királynőjével kapcsolatban az a fő reménységünk, hogy csak doppingolás miatt ne bukjon le versenyzőnk. Itthon éppen a Magyar Olimpiai Bizottság elnöksége ülésezett – a fő témakör nem az, hogy az állami vezetés által egyre méltatlanabb helyzetbe taszított magyar sport és különösen olimpiai mozgalom miként dacolhatna az általános és országos romlással, hanem az, hogy ki kellene csinálni Schmitt Pál elnököt. Aki – ezt illik leszögezni – ad támadási felületet maga ellen, eleget. Éppen annyit, amennyit az olimpia után adott, amikor óriási többséggel 2008-ig megerősítették tisztségében. Hogy mi a különbség? Az, hogy akkor még úgy tűnt, a Fidesz megnyeri a 2006-os országgyűlési választásokat, ám vesztett, így ettől Schmitt előnye is hirtelen hátránynyá változott. És edzőre, vezetőre, sportolóra egyaránt igaz: nem akkor rúgnak bele, amikor kell, hanem amikor lehet.
A magyar labdarúgás vezérkarába kellene is, lehetne is. Az e heti nonszensz éppen az, hogy az első osztályú bajnoki fordulót a válogatott szombatra tervezett mérkőzése miatt halasztották el, amely amúgy elmarad. Az új MLSZ-agytröszt ugyanis, megirigyelve az elődök hókuszpókuszát, amely ide varázsolta a brazilokat, az argentinokat, a Real Madridot, kitalálta, hogy szintén előrukkol valamivel. Történetesen a Villarrealra telt. Szimpatikus spanyol középcsapat, amelyre, mint kiderült, mifelénk a kutya se kíváncsi. Se szponzor, se szurkoló; Kistelekiék ezért kihátráltak a szerződésből, a szeptemberi Eb-selejtezőkre készülő válogatott pedig ellenfél nélkül maradt. Mert a világcsavargó Matthäus neve és kapcsolatrendszere még elég vonzerő volt az angoloknak is – a májusi meccset tagadhatatlanul a munka helyett is handabandázó német szövetségi kapitányunknak köszönhettük –, de most már senki nem akar játszani velünk. Na jó, néha az osztrákok, megszokásból.
Így aztán a szombat délután fő attrakciója a Magyarország– Villarreal helyett a Ferencváros–Jászapáti mérkőzés lesz az NB II-ből. A meccset garantáltan megrendezik, mert a zöld-fehéreknek nem kell utazniuk, így benzinköltségre és buszra sincs gondjuk. A Fradinak addig azonban meg kell vívnia belső harcait is: az egyetlen még kitartó, tehetős szponzor burkolt ultimátumban közölte, hogy távozik, ha nem mond le az FTC elnöke. Normális esetben ezt zsarolásnak kellene tekinteni, csakhogy a zsarolónak ezúttal – ha nem is eszközeiben, de céljaiban – igaza van. Ináncsy Miklós ugyanis a klub sokadik alkalmatlan vezetője, legfeljebb annyiban különbözik az elődöktől, hogy tőle már megválasztása pillanatában sem remélhettünk semmi üdvöset.
E dicsőséges vasárnapot követő borús hétfőn tehát annyit rögzíthettünk, hogy legpatinásabb sportszervezetünk, legnépszerűbb sportágunk és egyesületünk romjaiban hever, ráadásul tovább halad az önpusztítás kitaposott útján. Úgyhogy jobb híján várjuk a jövő hét végét, amikor a szegedi kajak-kenu világbajnokságon szekérderéknyi aranyat nyerünk, az Unicum Kupa budapesti vízilabdatornán válogatottunk tönkreveri az ellenfeleket, női kézilabdásaink pedig ugyanekkor a Pannon GSM-kupán, szintén a fővárosban a világbajnok oroszokhoz és az olimpiai ezüstérmes koreaiakhoz mérik majd magukat.
A magyar sport újabb cifra nyomorúságának azonban augusztus 20-án ismét vége szakad, és ha a naptár ezt nem is igazolja, egyre több lesz a hétfő, egyre kevesebb a vasárnap.