Diszel középkori temploma

R E J T Ő Z K Ö D Ő M A G Y A R O R S Z Á G

Igyekszünk összegyűjteni sorozatunkban minden olyan ismert és kevésbé ismert építészeti emléket a mai Magyarország területéről, amelynek legalább részben megmaradtak a középkori részletei. A hosszú török hódoltság, az évszázadokig tartó háborúk erősen megritkították 1526 előtti hagyatékunkat: a letarolt Alföldön túl az északi hegyvidék derekáig, a Dunántúl közepéig elpusztult román kori és gótikus építészetünk színe-java. A széles Balatontól északra is csak kevés régi műemlékünk maradt épen, sok megrongálódott egyházi épületet pedig a barokk korszak – Padányi Bíró Márton veszprémi püspök által szorgalmazott – restaurációja forgatott ki eredeti mivoltából.
Diszel ezerlelkes község Tapolcától öt kilométerre keletre, a Csobánc-hegy északi lábánál. A városhoz csatolták 1977-ben. Önálló önkormányzata azóta sincs, holott igen régről ismert település. Első ízben 1255-ben tűnt fel írásban Dezl alakban, neve az etimológiai szótár szerint a régi német Diezili személynévből ered, amellyel egy 1130 körül kelt hazai oklevélben találkozhatunk. Az a romantikus névfejtés tehát, amely szerint a hely a – valóban varázslatos Balaton-felvidéki – táj „dísze”, aligha vehető komolyan.
Az Y formában szétágazó főutcás falun átfolyik a Kapolcs felől érkező s a Szigligeti-öböl felé továbbkanyargó Eger-patak. Vize nem is olyan rég még hét malom kerekeit hajtotta, egyikük ma az Első Magyar Látványtárnak ad otthont. Az utóbbi években szinte kiszáradt vízfolyás felett átívelő szép kőhídról azt tartják, hogy római eredetű, a hivatalos műemlékjegyzék szerint azonban XVIII. századi. Mellvédfala közepén Nepomuki Szent János szobra óvja a bajtól az úton lévőket.
A Bakony régiségeit elsőként feltáró Rómer Flóris 1861. augusztus 11-én járta be a Hegyesd, Diszel és Csobánc közti utat. Jegyzetfüzetében olvasható: „Diszölyi határban Keszeg János kőfejtés alkalmával bronce dárdát (talált)… a puszta templomnál spirálokat, Sipos dombon és Kövesteleken vastag római téglákat, párkányozottakat és sok vastag cserepet… Kosháláson réz karikákat, tűket, ruganyos drótokat, fekete cserépedényeket (találtak).”
A környék gazdagsága régészeti emlékekben tehát régóta ismert, azt azonban sem Rómer, sem az őt követő kutatók nem tudták több mint egy évszázadig, hogy a diszeli katolikus templom falában ott rejlenek a román kori maradványok. A község plébániája szerepel az 1333. és 1335. évi pápai tizedjegyzékben; 1550-ben még megvolt a régi templom, a portyázó törökök 1572-ben pusztították el. Koppány Tibor monográfiájából tudjuk, hogy az újratelepült falu lakói 1755-ben építették újjá. Jelenlegi alakját – nyugati oldalán álló, háromemeletes, órapárkányos, hegyes sisakos tornyával, valamint tompaszögben záródó szentélyével – a XVIII. század végén nyerte el. Az 1990-es évek második felében folyt régészeti feltárás során kerültek napvilágra hajójának és szentélyének déli falán a XII–XIII. századi templom tölcséres ablakai és a falsarkokat díszítő gótikus-reneszánsz festéstöredékek. A templom előtt álló barokk Szentháromság-oszlop – lábánál a kedvelt segítő szentek csonka-bonka kőszobraival – szintén megérdemli a figyelmünket.