Ellensúly a helyhatóságokban

Rend vagy szabadosság; ez a kérdés az önkormányzati választásokon, legalábbis a budapestiek számára. Tarlós István legyen-e a főpolgármester, több évtizedes mérnöki és városmenedzseri tapasztalatokkal felvértezve, vagy pedig maradjon a multikulturális semmittevés apostola, Demszky Gábor. A leszakadó villamos-felsővezetékek óta világossá vált, hová vezetnek az idő előtt kierőszakolt kampányberuházások. A műszaki realitások elhanyagolása és a sikert minden áron felmutatni akaró Demszky-féle propagandapolitika július végén rövid ideig emberéleteket veszélyeztetett a Margit hídon. Azóta, akárcsak a tűzijáték-katasztrófa után, eszeveszett tempóban zajlik a felelősök személyének elmaszatolása; hogy az aktatologatásokkal legalább a főpolgármester-választásig tartó néhány hetet sikerüljön kibekkelni.
Hasonló dilemmákra lehetne választ keresni a főváros kerületeiben is, nem beszélve a vidéki Magyarország többezernyi településéről. Akad megyeszékhely, ahol tízmilliárd forintot meghaladó adósságtömeg várja az új polgármestert. Máshol az elmaradt fejlesztések, és az ennek következében beálló balkáni közállapotok leküzdése vár az újonnan hivatalba lévőkre. Van olyan város, ahol a már tizenhat éve hivatalban lévő, pozíciójába brezsnyevi mozdulatlansággal belegyökeresedett városvezetőnek a leváltása a tét. Máshol viszont a sikeres és fiatal, ámde ellenzékisége miatt pénzügyi fenyegetettségben lévő helyi politikusnak kell bizonyítania kormányzati hátszéllel bevitorlázni szándékozó ellenfelével szemben, hogy nem feltétlenül azoktól várható a legjobb teljesítmény, akik előtt bármikor nyitva áll Gyurcsány Ferenc miniszterelnök ajtaja.
A kistelepülések nagy részére a túlélésért való küzdelem vár, bezárásra ítélt iskolákkal és postahivatalokkal, mesterségesen elsorvasztott vasúti közlekedéssel és durva pénzügyi elvonásokkal körítve. De ha belegondolunk abba, hogy mire használta fel a Bajnai Gordon vezette Nemzeti Fejlesztési Ügynökség internetes honlapja Ököritófülpös és Botykapeterd mit sem sejtő lakóit, akkor kijelenthetjük: október első napján azért is meg kell jelennie a falvak népének az urnák előtt, hogy tiltakozzanak az ellen a szemtelen és felelőtlen yuppie-szemlélet ellen, amelyik csupán kigúnyolni és megalázni tudja őket. Élni és lélegezni akaró községek egész sora lehetetlenülhet el, ha a Gyurcsány-kormány végre tudja hajtani a bársonyos falurombolást. Senki nem vitatja, hogy vannak az országban életképtelen települések, és a túlméretezett önkormányzati intézményrendszer karcsúsítására is szükség van. Ezt viszont nem lehet rohamtempóban lebonyolítani, semmibe véve az itt élők tiltakozását, nem számolva azzal, hogy a megszorító intézkedések is az itt élőket fogják leginkább sújtani. Minél magasabb lesz a részvétel a helyhatósági választásokon, annál szilárdabb legitimitást kaphatnak a régi-új polgármesterek, és annál nehezebb lesz lesz lesöpörni érveiket a vasútvonalaktól a gyógyszertárakig mindent megreformálni akaró kormányzati akarnokokkal szemben.
Választópolgárok milliói fogják leadni szavazatukat a megyei közgyűlésekre, miközben senki nem tudja, lesz-e egyáltalán értelme működésüknek. Az országos és területi szintű közigazgatás átszervezése a pártok közötti konszenzus nélkül értelmetlen, sőt, akár káros is lehet, ha váratlan krízishelyzetekben gyorsan és hatékonyan kellene intézkedni. Az augusztus 20-i budapesti katasztrófához hasonló súlyú vis maior helyzetek vidéken is bármikor bekövetkezhetnek. Amennyiben a legkisebb és látszólag legjelentéktelenebb jogszabályi változtatást kezdeményezik a megyék működésében, átgondolatlan leépítéseket kierőltetve, illetve összezavarva a hatásköröket, krízishelyzetben órák alatt totális fejetlenség állhat be. Csak egy példa: gondoljunk a megyei védelmi bizottságok szerepére a természeti csapások vagy egyéb katasztrófahelyzetek idején. Mi váltaná fel az árvizek elleni védekezés megszervezésében nemegyszer kitűnően helytálló szerveket, ha bekövetkezne a megyerendszer lesöprése? Hogyan lehetne elvárni egy Debrecenben működő, a tervezett észak-alföldi régiót irányító hatóságtól, hogy a helyi viszonyok ismerete nélkül gyorsan reagáljon, ha a több órányi vonat-, illetve autóútra lévő Jászságban következne be egy nem várt természeti csapás? Ráadásul mindez egy olyan „reformországban” történne, ahol a mentőktől kezdve a rendőrségen át a tűzoltókig mindenkit a pénzügyi elvonások és a leépítés veszélye fenyeget.
A megyék felváltására tervezett régiók mélyen idegenek a magyar közjogi hagyományoktól. Felülről történő erőltetésük a legrosszabb történelmi hagyományokat idézi fel az emberekben. A török hódoltság korának vilajetjei, a II. József által keresztülhajszolt kerületek, vagy az 1848/49-es szabadságharc leverése után következő Bach-korszak centralizált közigazgatása működött hasonló szisztémával. Mindegyik korszakban közös, hogy egy több évszázad alatt kiépült intézményrendszert igyekeztek megtörni, hol a megszállók nyers katonai érdekeire, hol pedig a modernizáció dogmáira hivatkozva. A rosszul működő gazdasági és társadalmi rendszerek átszervezésének, az államigazgatás korszerűsítésének legfőbb alapfeltétele, hogy akik végrehajtják, azoknak világos elképzelése legyen arról, hogy pontosan milyen végcélhoz szeretnének eljutni, és lehetőleg rendelkezzenek a hitelesség minimumával, azaz ne tegyenek egyik hétről a másikra olyan kijelentéseket és lépéseket, amelyek gyökeresen ellentmondanak egymásnak.
Ennek jegyében érdemes végiggondolni a területi önkormányzatok kérdésében a pozitív példákat is. Tisza Kálmán kormánya 1886-ban éppúgy alapjaiban szervezte át a megyerendszert, mint ahogyan a trianoni béke után a Bethlen-kormánynak is sikerült új életet lehelni a megcsonkított ország belső igazgatásába. Akkor is rengeteg vita, tiltakozás és érdeksérelem kísérte az említett kormányok lépéseit, ámde a végeredmény, és az ezzel párosuló gazdasági fellendülés utólag az átalakítások szükségességét igazolták. Átszervezésről tehát lehet szó. Ha az indokolatlanul és fölöslegesen nagy számú megyei közgyűlési képviselőre gondolunk, akkor egyenesen ennek halaszthatatlanságáról is beszélhetünk. A jelenleg szocialista káderlerakatként funkcionáló megyei közgyűlésekért akkor sem lenne túl nagy kár, ha feltételezzük, hogy néhány hét múlva egészen más, a jelenlegi ellenzék fölényét jelentő erőviszonyok alakulhatnak ki. Egy választási rendszerbe azonban nem lehet néhány hónappal a voksolások előtt belenyúlni. A demokrácia egyik alapját a kiszámíthatóság és a felek közötti konszenzus jelenti. Vonatkozik ez az alkotmányos rendre is, amelynek egész működését veszélyezteti, ha egy kormánykoalíció hol közös európai parlamenti képviselőjelöltekkel, hol pedig a megszorító intézkedések elbújtatására szánt, nagyszabásúnak kikiáltott reformok kierőltetésével próbálja menteni romokban heverő népszerűségét, és elkendőzni a saját maga által előidézett államháztartási krízist.
Október elseje az év hátralévő részének legfontosabb napja lesz. A választópolgárok nem csupán arról dönthetnek, hogy kiknek a kezébe adják lakóhelyük irányítását, de egyértelmű véleményt mondhatnak a koalíciós pártokról és az ellenzékről is. Amennyiben bölcsen döntenek, és kormányzati talpnyalók helyett – pártállástól függetlenül – rátermett helyi politikusokat választanak meg, akkor olyan ellensúlyt állíthatnak szembe a Gyurcsány-kormánnyal, amelyik lényegi kérdésekben is rákényszerítheti a kormánykoalíciót jövőbeli terveinek és személyi összetételének átgondolására.