Ez a sziget valami olyasmi lehet, mint Velence. Mindenki azért megy oda, hogy jól érezze magát, és mert senkinek semmi más dolga nincs, biztos jól is érzi magát – mondja egy ritka toleránsnak tűnő idős hölgy a barátnőjének az utolsó nap délutánján. Az Óbudán keresztülvonuló szigethadtestek mozgását figyelik a Szentendrei útról. – Jól érezzük magunkat – hagyjuk rájuk. Csapatunk öszszetörten, betegen (évről évre visszatérő Sziget-vírus, felső légúti, és borzalmas) mászik egy rockerekből álló társaság után. A HÉV-sínektől sűrű masszában menetelünk tovább – befelé menet még nem állják utunkat a BKV hiperaktív ellenőrei, mint majd kifelé. Estéről estére ellenőrizni próbálják ugyanis a megállók felé tartó Sziget-látogatók jegyeit és bérleteit, amihez mellékesen semmi joguk, amíg az utas nem szállt fel a járműre.
Ha az ember túljut a jegyellenőrzésen, és a táskáját is kikutatták a biztonságiak – figyelünk közben, a többiektől a következőket veszik el: ásványvíz, üdítő, étel; a következőket nem: üveg unicum, marihuána, kés –, végre bent lehet a porban és a bűzben. A Sziget a végére gyakorlatilag elviselhetetlen.
Mielőtt még teljesen eluralkodna rajtunk a negatív attitűd, és idegbajt kapnánk attól, hogy itt most feltétlenül jól kell éreznünk magunkat, ha tetszik, ha nem, sorban összefutunk az összes régi haverral. Sziget-szabály: abból, hogy milyen koncertre igyekszel, nagyjából kiszámíthatod, hogy kikkel akadsz majd össze. A nagy koncerteken, mint például az Iggy and the Stoogesen meg úgyis mindenkivel összeakadsz, ha nem a színpad előtt, akkor a Présház pultjánál, ha nem ott, akkor a bokorban. Akikkel összeakad az ember, azokkal viszont általában iszik is, természetesen bort, mert a csapolt fesztiválsörért – ráadásul a Dr. Éherért – elvből nem fizetünk háromszázhúsz forintot, mint ahogy a különféle – viszont egyformán pofátlan – vendéglősöket sem gazdagítjuk, hiába szép az elképzelés, hogy legyen a Szigeten indiai meg szerb meg spanyol meg magyar konyha plusz internacionálisan rossz hot dog minden mennyiségben.
A fanyalgás és a Sziget-szidás persze azonnal elmúlik, ahogy Iggy és a csapata feltűnik a színpadon. Két perc múlva már tudjuk, hogy ez az idei fesztivál (sőt, megkockáztatjuk, az utóbbi öt fesztivál) legnagyobb koncertje. Iggy nem csinál jó zenét. Nincs semmi hangja. Hatvanvalahány éves, és a tudatmódosítók közül csak azzal nem él, amiről nem tudja, hogy létezik. Tulajdonképpen minden adott ahhoz, hogy borzalmas legyen.
Nem az. A színpadon a csupasz rock and rollt látjuk.
– Ez egy állat! – üvölti mögöttünk valaki magából kikelve, amikor Iggy a közönség közé veti magát a színpadról. A kivetítőn látszik, hogy a biztonságiak megpróbálják visszarángatni, lefogják, akár egy érvénytelen Sziget-jeggyel bent tartózkodó rajongót. Tépi ki magát a kezük közül, azért is visszamegy, aztán a közönség megy fel a színpadra. A biztonságiak feladják. 1969 véletlen találkozása 2006-tal a nagyszínpadon. Jaj, de szép.
A legnagyobb koncert után persze nem vágyunk már semmilyen zenére – amúgy is kevereg a fejünkben a Radiohead, az Orange Blossom, a Parno Graszt, a rock and roll, a világzene, a reagge és a többi.
A civilek felé vesszük az irányt. – Polska? – szúrja ki valaki, és már ott is vagyunk a lengyel standnál. Tökéletes magyar nyelven írt prospektusokkal invitálnak magukhoz, meg a saját szigetükre, „Woodstock-megállóba”, valahová Észak-Lengyelországba.
Rutinosan haladunk el a különféle állami szervezetek sátrai előtt, mígnem kis híján orra bukunk az oktatáshoz való jog állami biztosának asztalában. Épp jó helyen vagyunk ahhoz, hogy az üldögélőket megkérdezzük, szerintük sérti-e az alkotmányban biztosított oktatáshoz való jogot a tervezett tandíj. Egy kedves, középkorú úr kifejti, hogy szerinte nem, a „jog” ugyanis „nem jár alapból” – akkor miért alapjog? –, hanem „szellemi és anyagi képesség kérdése” is. Attól félünk, nem hallunk jól.
Gyorsan továbbállunk. Megint osztogatnak. Csokoládét, kolbászt, szórólapot. Hiteligénylőlapot meg mindenféle akciós ajánlatot. Az előbb egy kormányzati – jogvédő – szervezet képviselője arról biztosított, hogy ha nincs pénzem, diplomám is nehezebben lehet, az osztogatók viszont az esetleg a zsebemben lévő pénzre pályáznak.
Iggy is a szigeten van, a roma zenészek is a szigeten vannak, a kormányhivatalnok úr is a szigeten van, és az osztogatók is a szigeten vannak. Ugyanazon a szigeten. Mint ahogy a punkok, a rockerek, a rasztafárik, a hidrogénezett hajúak, a könyvelők, a művészek és a mérnökök. A diákok meg a már nem annyira diákok. A franciák, az ausztrálok, a románok, a németek, a hollandok és mi, magyarok.
Rójuk a köröket. Hol dühöngünk, hol lelkesedünk, hol mennénk, hol maradnánk.
– Most már tényleg legyen vége a fanyalgásnak – mondja végül a csapatunk egyik tagja a Hilltop-stand borfoltos pultjánál, az aznapi akciós ajánlatok között könyökölve. Lassan, szürkén dereng már az ég. – Nem veszitek észre, hogy se az Iggy and the Stoogest, se a Radioheadet, se Natacha Atlast nem hallhattátok volna, ha nincsenek szponzorok? 2006-ban a zene is üzlet, de attól még jó – teszi hozzá, mint aki tulajdonképpen nem a társaságot, hanem magát győzködi.
– A zene nem üzlet. A zene: zene – mondja csöndesen egy zenész barátunk, aki a nagy, külföldi zenekarok gázsijának kis töredékéért lépett fel a fesztiválon, aztán mindenki hallgat. A zenekarokon kívül idehozták nekünk az utcaszínházakat, beengedték a zöldeket és a civil szervezeteket, az egyházak képviselőit és az írókat, a médiumok közül mindazokat, akik akartak jönni. Idehozták az európai és a tengerentúli kultúrát, idehozták Afrikát. Külön standja volt a Néprajzi Múzeumnak, a Szépművészeti Múzeumnak és a Terror Háza Múzeumnak – csakúgy, mint egy üdítőgyárnak, egy banknak, egy mobilszolgáltatónak, kétféle csokigyárnak, és még ki tudja, hány multinak. A kormányzati szervezeteknek és egy párt ifjúsági szervezetének. A giccsárusoknak. A rabló éttermeseknek. Az egy hét alatt folyamatosan zajlottak a termékpromóciók, az előfizetési és egyéb akciók. A biznisz. Ott a potenciális fogyasztó – egy sörsátor és egy nagyszínpados koncert közben a kezébe lehet nyomni a csokoládét, a promókolbászt és a szórólapot, hogy utána a bank ajánlataival a zsebében üvöltse a Tankcsapda koncertjén: „Az Isten a pénz lett, sorban nyílnak a bankok, és az jelenti a rangot…”
Ott álltunk, néztük egymást és az eget, és nem tudtuk eldönteni, hogy a 2006-os Sziget Fesztivál Közép-Európa legnagyobb kulturális rendezvénye vagy Közép-Európa legnagyobb termékbemutatója volt.
Aztán, miután kifelé elbeszélgettünk a BKV-ellenőrökkel, abban maradtunk, hogy mindenki döntse el maga. A szétszéledés előtti pillanatban viszont valahogy mégis úgy tűnt mindannyiunknak, hogy tulajdonképpen megérte.
Interjú Gerendai Károllyal a 14. oldalon
origo.hu
Nehéz helyzetbe került az egyik legnépszerűbb TikTok-sztár
