Főúr és proletár

S z i g e t v i l á g Erős képzelet szüli az okokat (Montaigne)

Nagy csönd van a könyvhétre megjelent, Móricz Zsigmond 1919-es naplójegyzeteit közreadó kötet körül (Móricz Zsigmond: Naplójegyzetek, 1919. Noran Könyvek, 2006). Az Élet és Irodalomban közölt részletek, majd a könyv megjelenése után, bevallom, azt vártam, élénk vita bontakozik ki. Hiszen mégis csak új, eddig a széles közönség számára hozzáférhetetlen dokumentumok láttak napvilágot, melyek árnyalhatják a tárgyalt időszakról és a XX. század egyik legnagyobb magyar prózaírójáról eddig kialakult képet. Normális esetben ez valószínűleg elég indok volna a polémiára. Ám itt ennél többről van szó. Nevezetesen arról, hogy a majd kilencven éve papírra vetett jegyzetek olyan problémákat vetnek a felszínre, amelyek úgy húzódnak végig az eltelt évtizedek történései és köztudati szintje alatt, mint valamiféle búvópatak. Tisztázatlan, ki nem beszélt, fel nem dolgozott sérelmek és traumák láncolata ez, „fortélyos félelem” gerjesztője, bénító átok, amely olyanná formálta Magyarország XX. századát, amilyenné lett, és amely itt kísért napjainkban is, megbéklyóz, kiszolgáltatottá tesz bennünket. Ortega írja: „Az ember kizárólag úgy tájékozódhat a jövőről, hogy számba veszi mindazt, ami a múlt volt, tehát a félreérthetetlen, biztos és megváltoztathatatlan kontúrú múltat. Ily módon – pontosan azért, mivel az élet a jövő felé való irányultság – a jövendő áthatolhatatlan falként visszaperdít, visszavet bennünket a múltba, magához köt és foglyul ejt, hogy aztán vele együtt és belőle térjünk vissza a jövőhöz, hogy azt megvalósítsuk.” Belátható, ha a múltnak nincsenek biztos kontúrjai, ha azokat ilyen-olyan indokok alapján, érdekből vagy számításból nem rajzoljuk körbe, illetve közülük csak néhánnyal teszszük meg, míg másokat elmaszatolunk, a folytonos visszaperdülést, a múltban élést, következésképp a jövőt, az arra irányuló tájékozódási képességet kockáztatjuk.
Móricz Zsigmond 1919. májustól augusztus 19-ig tartó naplója tisztázási folyamatot indíthatna el. Mintha az író – aki azt írta magáról: „én az egész magyar faj egyetemes képviselőjének tekintem magam… Az én életem nem az enyém, nem a családomé: hanem ezé a szegény, ezer éve szenvedő magyar népé” – sok évtized távolából életművét kiegészítve üzenne, felhívná a figyelmet akut mentális problémáinkra. És arra, hogy ideje lenne kezdeni valamit a mögöttünk hagyott idő történéseivel, nem darabokban, elemeket kiszakítva kinek kinek azzal, amiből éppen tőkét kovácsolhat magának, amivel igazolhatja a tőle eltérő véleményt vallók eredendő gonoszságát, hanem az egésszel, legalább szándék szintjén törekedve annak megértésére. Wittgenstein tételét, miszerint amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell, itt és most bizonnyal időszerű volna megfordítani, és kijelenteni végre: amiről nem lehet hallgatni, arról beszélni kell.
A Naplójegyzetekben három olyan problémakör körvonalazódik, amely véleményem szerint nemcsak a mögöttünk hagyott században, de a rendszerváltás óta eltelt tizenhat évben is nyomasztó mentális teherként nehezedik ránk: a valósághoz való viszony, a kultúravesztés és az együttélés.
Cséve Anna szerkesztő azt írja a könyv előszavában: „Az író beszéltetett és megfigyelt, érdeklődése közismert volt írótársai előtt”, majd idézi Füst Milánt: „Ő azt figyeli, hogy milyen a világ? – Meg tudom érteni ezt a szenvedélyt, s el tudom képzelni, mily izgalmat okozhat: mindent megjegyezni akarni – hogy ki milyen, a környezeteket s az egész világ konkrétumait.” Hogy Móricz Zsigmond a valóság „megszállottja” volt, azt eddig is pontosan lehetett tudni. Nemcsak regényei, elbeszélései tanúskodnak erről, hanem riportjai is, amelyekből én annak idején a száraz történelemkönyvi szövegeken túl képet tudtam alkotni a húszas, harmincas évek Magyarországáról, olyan képet, amelyben sorsok voltak, szegénység, kínok, keservek, bűnök, egyszóval élet. Bennük találtam meg azt az alkotói attitűdöt, amelynek alapismérve a megértés vágya. Ezek hatására gondoltam azt a kilencvenes évek elején, hogy felmérni és megmutatni a végbement változásokat valószínűleg úgy lehetne a legszemléletesebben, ha visszamenne az ember a hajdani riportok helyszíneire, s megnézné, mi van ott ma.
E téren gyökeresen újat nem hoz a Naplójegyzetek, csak elmélyíti a dokumentáló író képét. Móricz figyel, kérdez és lejegyez úton-útfélen. A leányfalui ház építésén dolgozó munkások párbeszédét, az állatorvossal folytatott beszélgetést, a hajón hallottakat. Egy felbomló, feje tetejére álló, helyenként abszurd vonásokat mutató világ képei ezek, illetve különböző szocializációjú emberek képe, véleménye erről a világról. „Ez úgy van, hogy azt mondják, hogy ha a dolgozók tartják el a dolgozókat, akkor a dologtalanok nem érdemlik meg, hogy üket is a dolgozók tartsák el. Ezeknek a zsebébe még mindig eldugott sok pénz van. A pénz ma még utalvány élelemre, de ük azt a pénzt nem munkával szerezték, hanem ellenkezőleg. Nem lehet tehát megengedni, hogy a mostani nehéz viszonyok közt elegyék az ételt más elől, s azonkívül megnehezítsék a dolgozóknak a bevásárlást. Internálni kell hát őket, s ott minél egyszerűbben látni el. Mert ha dolgozni akarnak, vállalhatnak munkát. Ha meg nem akarnak dolgozni, menjenek Kenyérmezőre, ott eltartják őket” (Hajón beszélnek – Kommunizmus után). Laza, egymással kevés koherenciát mutató szövegek ezek. Móricz mintha az egyénekben megfogalmazódó apró képekből akarná összerakni azt a tablót, amely érzékletesen megmutatja e furcsa kort, s amelyhez hozzáteheti a saját következtetéseit. „A proletár, aki a diktatúrában egyszerre felülkerült, minden emberi vágyát egyszerre és mohón akarta kielégíteni, elfeledve a múltat, a jövőt; csak gyorsan, szenvedélyesen s fejvesztetten akarta magát teleszívni: s a főúr, aki ezután fog újra felülre kerülni, ha ugyanígy fogja pótolni mindazt, amit hónapok vagy az elnyomatás évei alatt szenvedett, szintén olyan kategóriába kerül, mint a mai proletár-zsarnok” (Mit jelent az – Kommunizmus után).
Felmerül a kérdés, fontos-e egy írói életműben a valóság ilyen mérvű dokumentálása? Nehéz erre válaszolni. Az biztos, Móricz nagy becsben tartotta eme feljegyzéseit, beköttette, letisztázta és megjelenésre szánta őket, illetve az ezekből összeállított és a kötetben szereplő Kommunizmus után című művet mindenképp. Kijelenthetjük, a valóság elillanása, ilyen-olyan érdek vezérelte torzítása komoly gondokat okoz. Elég szétnéznünk magunk körül, megkérdezni, mennyiben van átélhető – nem a tények szintjén megfogható, hanem többrétegűen sajátunknak mondható, motivációkat feltáró, viselkedési formákat érthetővé tévő – tudásunk mondjuk a másfél évtizede megbukott létezett szocializmusról ahhoz, hogy rájöjjünk, jelenkori napjaink nyűgeinek gyökere is itt keresendő. Igaz, az efféle tudást kizárólag a kultúra adhatja meg, amelynek társadalmi szerepével finoman szólva hadilábon állunk.
S itt érkezünk el a Naplójegyzetek másik fő gondolatához, a kultúravesztéshez. Móricz azt vizsgálja, hogyan alakul a kultúra helyzete a proletárforradalom után. Felbomlani látja az európai kultúrát. „Hát igen, a tudomány és a művészet tovább húzódik a kommunizált területről. Most Európa van azon az úton, hogy elpusztuljon, mint a régi Ázsia. Talán Amerika megmenti a kultúrát, aztán Afrika, Ausztrália vagy Ázsia még szűz népei, a japán megy át a társadalmi rétegzettség azon formáján, ami a kultúrát produkálja” (Világtörténelem – Kommunizmus után). A meglehetősen baljós folyamat okait magyarázva azt mondja a kőművesnek: „Egy-egy nép, az emberiség egy része eljut magas fokra: akkor a vad tömeg megrohanja, s felfalja. Így osztódik szét a műveltség köztük. Akkor más vidékeken megint elkezd nőni egy kis kultúra, felvirágzik: akkor azt újra szétosztják. Elmúlik egy államforma, elmúlik egy kultúra. Hiszen talán nem az államforma a fontos, hanem az emberek élete. Tudja: sehol sem szállott mélyebbre a tömeg életének a nívója, ahol elmúlt a királyok dicsősége: az Irán perzsái ma sincsenek mélyebben, mint a 3000 évvel ezelőtti őseik, csak nem emelkedtek azóta. A műveltség központi termelése csúszott ki a kezükből. Magyarország is megmarad magyar országnak, ha nem is híjják úgy. A Duna így folyik, a fellegek így járnak, a fák nőnek, fű, lucerna, tehén, mesterember és magyar szó meglesznek: az, ami ma van a parasztság, a kisiparosság, a proletárság tudatában, az nem múlik el, ha szovjetállam leszünk sem: csak nem lesz nagyiparunk, nagykereskedelmi forgalmunk s nagy tudományunk, művészetünk” (Világtörténelem – Kommunizmus után).
A kultúravesztés Móricznál még mint esetlegesen elkövetkező rémkép jelenik meg, ám mi átélhetjük annak már szembeszökő és még egy ideig lappangó, de előbb-utóbb felszínre kerülő hatását. Mert ami itt az utóbbi másfél évtizedben végbement, az tetszik, nem tetszik, bizony kultúravesztés a javából. Beszélhetnék itt a megbecsültség elolvadásáról, az alkotó értelmiség behódolásáról a politikának, drasztikus forráscsökkenésről, mindenféle mutatókról. Legyen elég a Magyar Nemzet Magazinban a múlt héten közölt felmérés: jóformán három magyar emberből tavaly kettő egyetlen könyvet sem olvasott el – s ekkor a kulturális miniszter a magyar irodalom aranykoráról beszél. Nem arról van szó, hogy idealizált szempontok szerinti probléma ez, hanem arról, hogy nemcsak a vitális, hanem a visszaszoruló kultúra is formálja a környezetet, s ez tetten érhető a közösség mentalitásában, amely milyen is lehetne más, mint rosszkedvű, ambíciótlan, beletörődő, manipulálható és kiszolgáltatott.
A Naplójegyzetekben Móricz a magyarországi zsidóság egy részének kommün alatti szerepét is vizsgálja. Ki kell mondani, vannak a kötetben olyan szövegrészek, amelyeket mai fogalmaink szerint antiszemitának minősíthetünk. Nem tisztem megvédeni Móricz Zsigmondot. Nem is szorul rá. Arra utalok csupán megint, nagy a csönd a kötet körül. Így válik érthetővé a hallgatás. Az utóbbi években a korabeli jobboldal támadásai miatt sokszor a mai jobboldal lejáratására citált Móricznak egyszer csak antiszemita naplójegyzetei kerülnek napvilágra – nos, ez összezavarja a képet, még akkor is, ha tudjuk, ugyanolyan szempontok szerint alkotott nem túl hízelgő képet a magyarokról is, s tiltakozott a zsidótörvények elfogadásakor. Ez rávilágít arra a problémára, hogy ma Magyarországon nincs nagyobb némító erő az antiszemitizmus bélyegétől való félelemtől. (Farkas Attila Márton Arrobori című, a honi politikai közbeszéd természetrajzáról írott könyvében kimerítően és okosan ír ennek torz és abszurd voltáról.) S miután e bélyeg elég könnyen kiosztódik, ezért ha a téma szóba kerül, többnyire hallgatás övezi. Pedig lenne miről beszélni, és kellene is.
Móricz Zsigmond naplójegyzetei érdekes, izgalmas és egyúttal felkavaró olvasmányok. Emellett alkalmat is jelentenek. Élnünk kellene ezzel az alkalommal.