A miatyánk a nyugati kultúra része, s mivel a nyugat a föld egyéb égtájait rövidesen eltörli, a Bibliának e néhány mondatát nemsokára a világ összes nyelvén tudják és idézik majd. Ugyanakkor egyre inkább gépies szöveggé, ünnepi mantrává válik, s ennél jobban aligha lehet félreérteni. A miatyánk ugyanis – az úri imádság, ahogy hajdan nevezték – eredetileg, vagyis a szerző szándéka szerint nem liturgiai s főképp nem mágikus textus. Nem olyan szöveg, amelynek ismételgetésétől révületbe kellene hullani, s nem olyan, amelyet jeles alkalmakkor elszaval a publikum. Jézus valójában nem is a miatyánkra tanította a tanítványait, hanem megmutatta, milyen legyen a személyes imádságuk.
De mi kell a személyességhez? Először is az, hogy az ember egyedül legyen – s ez ma nem könnyű. A mai ember a nyilvánosság foglya. Saját közönségünk vagyunk egy globális valóságshow-ban; követ a kamera az asztalhoz, a fürdőszobába, az ágyba. Szaporodnak a keresztyén rádió- és televízióadók is, hogy az ember megnézhesse, hogyan élnek lelki életet, s meghallgathassa, hogyan imádkoznak mások. Noé idejében víz borította be a világot, ma kép- és szövegözönben élünk. Folyton beszélünk; a tévében a talk-show a trendi, a slágerzenék közt a rap, vagyis a ritmusra szövegelés, a politikában az üres retorika. A közéleti csatákat nem is politikusok, hanem kommunikációs stábok vívják egymással. A tudományt és a művészetet elárasztották az elemző szövegek; műalkotások és felfedezések helyett is szövegek születnek, illetve a szövegekről szóló szövegek. Kommunikációs áradatban, virtuális információk tengerében: zajban fuldoklik a világ. S ha elmenekülünk a zaj elől az úgynevezett természetbe, oda is visszük magunkkal a zajainkat.
Jézus korunk emberét mégis a belső szobába küldi, és becsukatja vele az ajtót.
A tény, hogy Jézus mintaimádságot adott, e korban eleve problematikus. A posztmodern civilizációnak van ugyan absztrakt nyelve, kódrendszere, de kötelező mintái nemigen. A modern kor „izmusai” még jól felismerhető formai kereteket jelöltek, de mára a műfajok, elvek, hitek és diszciplínák, sőt a korszakok is egymásba csúsztak. Minden pálya szabad, átléphetők az illetékességi határok. Globális kód van a kezünkben, amelynek segítségével bármit lehet igazolni vagy cáfolni, ezért semmi sem biztos; egyre kevesebbet tudunk, miközben egyre többet beszélünk. Az Istenről való gondolkodás hagyományos korlátait is átszakítottuk; bárki bármilyen egyházat alapíthat, bárki bárkihez és bármihez imádkozhat, bárki megmondhatja, mi a Biblia, ki az Isten – és senki sem számít hitelesebbnek a másiknál. A vagy-vagy korából az is-is korába értünk.
S ahogy elvész a forma jelentősége, vele vész a sajátosság, a személyesség és a karakter jelentősége is. Minden út ugyanoda visz, mondják az ősi intuícióból merítve; ha a formát – mint lényegtelent – lebontjuk, eljutunk a formátlan és örök lényegig. Jó példa erre az ökumené vagy a New Age. Wittgenstein, aki elrúgja magától a nyelv létráját, már e kor előfutára. De Jézus szerint mindez hamis intuíció, halálugrás. S mikor azt mondja: így imádkozzatok, ezzel azt is mondja: ne másként.
Jézus szerint az Isten egyszer s mindenkorra meghatározta a formát, amelyben megismerhető. Meghatározta az utat, amelyen megtalálható; posztmodern ide vagy oda, nem szabad a vásár. A felbonthatatlan forma és az út maga Jézus, aki imádkozni tanít. „Ego sum via, veritas et vita” – ez áll a budapesti bazilika homlokzatába vésve: „én vagyok az út, az igazság és az élet”. Nem egy út, hanem „az” út. S nemcsak út, hanem igazság és élet is. Nemcsak a forma, hanem a lényeg is, amely más formában, más úton nem ragadható meg. A keresztyénségnek éppen ebben rejlik dühítő és botrányos volta. Ugyanakkor ez a lényege.
Isten közeléből, a paradicsomból való kiűzetése óta apaéhségtől szenved az ember. Erről szól az ismert példázat: a tékozló fiú kiköveteli az örökséget, és elmegy, hogy önállóan éljen. Elszegényedik, elzüllik a világban, s végül éhesen hever egy moslékosvályúnál – ott azonban magához tér, fölkel, s megalázkodva tér vissza az atyai házba. Jézus megismerése ez a visszatérés: „én vagyok az út, az igazság és az élet, senki nem mehet az Atyához, csak énáltalam” – mondja a János evangéliuma 14, 6 szerint.
Erről az útról is, mint mindegyikről, két irányba lehet letérni. Az egyik a farizeus, a másik a humanista irány. A farizeus a puszta formát isteníti; a humanista viszont fölösleges kötöttségnek tartja a formát, és így veszti el a lényeget. A farizeust csak a szeme előtti valóság érdekli – mint Heródest, aki azt kérte Jézustól, mutasson valami trükköt –, a humanistát csak a steril, intellektuális igazság, mint Pilátust.
A XX. századi teológiában Barth tette meg azt a hatalmas szívességet, hogy megmutatta: Jézus különválasztja a formális vallásosságot a személyes hittől. A farizeust, más szóval a formálisan vallásos embert nem a törvény szellemisége vonzza, hanem a törvény betűje; nem imádkozik, hanem elmond egy miatyánkot. Vallásossága harangszóra kezdődik, és azzal ér véget. Térden csúszik a templomban, de üres a szíve. Újrakötteti a családi Bibliát, de nem ismeri Krisztust; sőt felháborítja a tiszta evangélium. A humanista számára a vallás legföljebb érdekes: kísérletezik vele, váltogatja, utóbb tagadni kezdi. Dekadens, mint a hellenista Pilátus; bár szenved korlátaitól, a keresztyénségre felülről tekint. Ugyan, legyint, mi az igazság? E kétféle attitűdre utal Pál, amikor azt mondja Krisztus keresztjéről: „zsidónak botránkozás, görögnek bolondság; nekünk azonban, akik megtartatunk, Istennek ereje”.
Jézus Krisztus Istene nem fogalom, nem eszme. Nem valami végső rendezőelv vagy archetípus; nem az őslétezés, nem a végtelenség, nem a szeretet és nem az igazság. Az Atya egyetlen, élő, ítélő és kegyelmező Isten; végtelen és változhatatlan, mégis minden változás forrása; revelatus és absconditus, kinyilatkoztató és megérthetetlen. Személyes volta abszolút: önmagában is az, aki. Mindenki tőle kapja a létezését; mindenki a borzalmas, személytelen nemlétben van nélküle. Isten az embert személynek teremtette. Az állatnak nincs személyisége. A személyiség nem más, mint az istenképűség.
Mikor evett az ördög által kínált gyümölcsből, az ember elveszítette személyességét. Az a gyümölcs még szép, friss, „szemre kívánatos” volt; a mai világ a bulvártelevízió moslékosvályújához csalogat, aztán erjedt, férges gyümölcsöket zabáltat velünk, de nekünk már ez is jó. Ostoba divatok és trendek foglyai vagyunk. Értelmezhetetlen az összes filozófia és vallás, amely a személyiség megszüntetését és feloldását szorgalmazza, amely az embert csavarnak tekinti egy gépezetben, egyenruhába öltöztet, sorba állít és listára ír. A bűn uniformizál; a légy önmagad hirdetői, az önmegvalósítók reménytelenül egyformák, s annál egyformábbak lesznek, minél egyénibbek akarnak lenni.
Jézus azt mondta, így szólítsátok az Istent: Atyánk.
A fiúság a személyiség ősformája. A régi ember azzal határozta meg önmagát, hogy kinek a fia. A származást tekintették a legfontosabb egyéniség-, vagyis sorsalakító tényezőnek. Jézus eredeti közönsége számára az atya nemcsak nemző, de a nemzés jogán tulajdonos is. A patriarchák szó szerint élet és halál urai voltak. A jó gyerek szolgálta apját, és hódolt előtte.
A mai világban az apa: papi, apafej. A nagyapa: kisöreg. Régen felnéztek rá, ma leereszkednek hozzá. Az apaság autoritása elveszett, s odalett a gyermekek biztonságérzete is. Német szociológusok írták le a második világháború után: az apátlanok társadalmában élünk. Felnőtt egy generáció apák nélkül, aztán a második és a harmadik. A mai apák, ha a családdal maradnak egyáltalán, kivéreznek a munka, a kocsma, a foci, a karrier frontharcaiban. Régen apjuk ruháiban parádéztak a gyerekek. Ma a kamaszember – mikor először veszi észre magán az apja mozdulatait, s először érzi magában indulatait, s mondja ki a szavait – utálni kezdi önmagát, önmagában pedig az apját.
Mindez azért van, mert a világból eltűntek a férfiak, akiknek határozott a véleményük, világos és nemes az értékrendjük: akiket érdemes követni. Izsákról mondja az írás, hogy mikor a pusztában menekült, megtalálta és kiásta Ábrahám kútjait, és merített belőlük. A mi gyerekeink a világ pusztaságában nem találnak kutakat. Nemzedékünk férfihiánnyal küzd, ezért terjed a feminizmus és homoszexualitás. Apák és gyerekek közt megszakadt a kapcsolat, kölcsönös bizalmatlanságban és bűntudatban élnek.
A zsidó farizeusok Ábrahámot tartották atyjuknak. Ezzel szemben a keresztyén farizeusok azt hiszik, ők a szentek vagy a reformátorok leszármazottai. „Presbiter volt már az ükapám is.” Ám testi származás jogán kiváltságokat keresni – Jézus szerint ez az átok és a halál útja. Mert az apa örökséghagyó, de nemcsak méltóságát, tekintélyét és vagyonát öröklik a gyermekei, hanem a bűneit, adósságait és a rá terhelődő átkot is.
Ádám ivadéka, az édenből elcsellengett, korszakokon és kultúrákon át kerengő, apátlan gyermek ahelyett, hogy hazamenne, istent álmodik. A személyiségétől megrabolt ember személytelen istent képzel. S mert képtelen elszakadni a világtól és önmagától, istene a világban vagy önmagában van. Manicheusok, rózsakeresztesek, sámánhitű törzsek vagy posztmodern ezotéria – végső soron mindegy: mind azt vallja, hogy az isten valamiképp ott van vízcseppben, napfényben, csillagokban, ha ezekben nem, önmagunkban.
Hát nem, mondja Jézus. A mi Atyánk a mennyekben van.
A Biblia a térbeli dimenziókat metaforaként alkalmazza, hogy közel hozza az értelemhez, ami érthetetlen. A magasság nem kilométerek sokaságát jelenti, hanem magasztosságot. A mennyei világ láthatatlan dimenzió, másfajta térrel és idővel. „Nem itt vagy ott van az Isten országa, hanem köztetek van” – mondja Jézus. Salamon így szól az Úrhoz: „az egek egei sem foghatnak be téged”, Dávid így: „mindenfelől körülfogtál, és fölöttem tartod a kezed”.
Jézus így szólítja az Atyát: abbá, s ez becéző formula. Atyácska. Jézus ilyen bizalmas viszonyba avatja be a tanítványokat; testvéreivé teszi őket. Az istenfiúság nem mindenkié. Jézus többes számban tanított imádkozni, s ezzel azt mondta: az ember legszemélyesebb és legbensőbb ügyében is közösségi lény marad. Istennel való viszonya sajátos és intim; az útja is keskeny, egyszemélyes út – a keresztyén ember mégsem Kierkegaard magányos hőse. Előtte is, mögötte is járnak az úton. Az egyház Isten fiának teste, s csak e test tagjai az istengyermekek. A világ nem üdvözül, hanem elkárhozik; egyedül a tanítványi közösség, vagyis az egyház jut a mennybe.
A keresztyénség univerzalizmusa abban áll, hogy a tanítványok Jézus nevében mindenkit hívnak az igazi életre, vagyis a fiúságra. Farizeust és humanistát egyaránt hívnak, hogy találkozzon Jézussal. Erre a találkozásra mondja a Biblia, hogy újjászületés.
A görög gennao szó – amelyből a genezis is származik – pontosan nem is születést, hanem felülről való nemzést vagy lelki teremtést jelent. Az ember ebből annyit érzékel, hogy miközben hallgatja Jézust, valami eldől benne; valami olyasmi, hogy Istenem, itt élek ennél a nyomorult vályúnál, holott a tiéd vagyok, és a közeledbe vágyom. És elindul visszafelé, az atyai házba. Nem is tudja még, visszafogadják-e, de elindul.
Jézus oda hívja vissza az embert, ahonnét elűzetett. Személy akkor lesz, mikor belép az imádság belső szobájába. De előbb mérlegelnie kell: imádkozik-e, vagy sem. Végül meghozza döntését. Eldönti, Jézust vagy a világot akarja. Vagy-vagy, tertia non datur.
baleset
Ködben előzte volna az utasokkal teli buszt, brutális baleset lett a vége
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!