Kaláris

Fiatalabb koromban gyakran előfordult, hogy gyanútlanul mentem egy utcán, és hirtelen elfogott a honvágy. Vagy álltam valamelyik áruház kirakata előtt, és hazagondoltam. Mintha szélvihar kapott volna fel, hogy ismerős honi tájakra sodorjon. Mi idézte fel bennem ezt a kavargó érzést, nem tudom. Ilyenkor történt meg, hogy néhány nap múltán beültem kis kocsimba, és látogatásra indultam a falumba, a mamához. Néha olyan korán elindultam, hogy a mamát még a reggeli utcaseprésen kaptam.
Aztán napokig a falut jártam, a régi iskola környékét, a Kastély utcát, megálltam a volt Csillag vendéglő helyén, elmentem a focipályára vagy a rétre, ahol hosszú gémeskút állt felhúzott vödrével.
Egy reggel arra lettem figyelmes, hogy a mama törölgeti az udvaron álló autómat, és gyönyörködik benne. Megkérdeztem tőle: „Nem akarsz egy kicsit autókázni velem?” Megörült neki. „Várjál, kötök magam elé tiszta kötényt!”
Merre menjünk, hová vigyem? Arra gondoltam, hogy olykor őt is gyötörheti a honvágy, ezért a Szlatyina nevű dűlő felé fordítottam a kormányt. Ott nevelkedett a szlatyinai tanyán, s talán most oda vágyik.
A tanya már régen nincs meg. Egy odvas fa őrzi még régi udvarának hűvösét. Mellé kanyarodom. Kiszállunk, és a fűbe ülünk a fa törzsének vetett háttal. A szikes legelőn túl a Bognár-tanya. Néhány jegenye. Amikor régen a nagyapához jöttem ki a tanyára, mérges kutyák rohantak meg, és fekete varjak károgtak a fákon.
A mama szeme fölé árnyékolt tenyérrel szemléli az általa olyan jól ismert tájat. Itt nevelkedett, minden fát, dűlőt ismer, ezek felett libegtek leánykorában az álmai. Ülünk így sokáig, aztán visszaindulunk. Otthon járt. Másnapra újvidéki kirándulást tervezek számára. Már kora reggel felébreszt: igyekezzünk. Mert aki messzi útra indul, az keljen fel korán.
Magamra kapkodom a ruhámat, nem is borotválkozom. Induljunk hát a húsz kilométerre fekvő városba, ahol utoljára apámmal járt. Az újvidéki piacra mentek, ha eladó gyümölcsünk volt, oda vitték a korai májusi cseresznyét, később almát, szőlőt, de olykor a baromfit is. Most is ott adtunk túl a mama által a csomagtartóba kényszerített két pár csirkén, ezeket csak azért hoztuk, hogy ne induljunk útra üres kézzel. El is adtuk őket nyomban az első érdeklődőknek, mert Újvidéken mindig kapós volt a temerini baromfi.
A piac után végigautóztuk a várost, jártunk a Futaki úton, a Búza téren, megnéztük a báni palota körül kialakult új városnegyedet, majd leparkoltunk a Duna utcában. Arrafelé voltak az olcsóbb üzletek és a gyanútlan járókelőket elkápráztató kirakatok. A mama mindegyik előtt megállt. Aztán látni akarta a Duna-partot. A hídon is áthajtottam vele, és délidőtájt megebédeltünk egy kifőzdében. Kicsit évődött velem emiatt, merthogy ő hozott a szatyrában egy kis hazait. Kár ilyesmire költeni.
Különös kéréssel fordult hozzám ezután. Azt mondta kissé szégyenkezve, hogy még sose járt életében erdőben. Nem vinném el? Elindultunk Kamenica felé a Duna-parti köves úton. Egy kis erdőségen vitt át az út. Jól ismertem diákkoromból. Az erdőben megálltunk, a mama körülnézett, aztán visszaindultunk. A mama még egyszer szeretett volna végigmenni a Duna utcán, én meg a régi gimnáziumot látni, ahová valaha jártam.
„Látod azt a gyöngysort? – mutatott egy kirakatra a mama. – Mi Temerinben kalárisnak neveztük. Mindig fájt ilyenre a fogam. Hogy szép kalárissal menjek a nagymisére. És hogy a lányok megcsodálják. Nem is olyan drága. A csirkék árából megvehetnénk!”
Befordultunk az üzletbe, és megvettük a kalárist. Közönséges bizsu volt. Műgyöngyökkel. A mama felpróbálta. Akkor láttam utoljára rajta. Nem hordta. De azzal sokat dicsekedett a szomszédoknak, hogy egy igazi, vad erdőben is járt.
A napokban a fiókomban kutatva megtaláltam ezt a régi kalárist. Akkor jutott eszembe ez a kirándulás. Meg az ifjúság.
Amikor forrók voltak a nyarak. És a szívek…