Ki nyert, ki vesztett?

Most, hogy egyelőre tartják magukat a fegyvernyugváshoz – azt azért túlzás lenne állítani, hogy a BT-féle tűzszünethez – a libanoni harcoló felek, egyre-másra felteszik a kérdést az elemzők: ki nyerte meg a 34 napos háborút? Míg Izraelben belpolitikai csetepaté folyik a kérdés körül, a Hezbollah fegyelmezetten zárja sorait, és győztesnek nyilvánítja magát, a harcát támogató libanoniak pedig egyetértően bólogatnak.
A kérdés objektív megítélése azonban aligha könnyű, főleg nem a közel-keleti konfliktusok közel hatvanévnyi tapasztalatát figyelembe véve. Kevés külső megfigyelő kérdőjelezte meg Izrael győzelmét 1967-ben, amikor „megelőző háborúval” jelentős területeket elfoglalt arab szomszédaitól, de 1973-ban is sikerült elszánt védelemmel – és Washington vészhelyzeti segítségével – megóvnia szerzeményeit (a harckocsiparancsnok Ariel Saron még Afrikába is átkelt). Bár az engesztelésnapi (jom kippur) háború megítélése az elért meglepetés miatt az arab hadtörténetben távolról sem ilyen egységes, az is leszögezhető, hogy reguláris arab hadseregek döntő harctéri vagy háborús győzelmet még nem arattak Izrael felett. 1982-ben, amikor – a hadművelet nevével élve – Izrael „békét adott Galileának”, sem tűnt úgy, hogy megtörik ez a sorozat: a zsidó állam katonái az elszánt szíriai páncélelhárítás dacára gyorsan nyomultak előre, míg a légierő szó szerint leradírozta az ellenálló vadászgépeket az égről, és elpusztította a Bekaa-völgybe telepített légvédelmi rakétákat. Az inváziót követő megszállás volt az, amely enyhén szólva árnyalta a képet, és amely veszteségeivel, civilek elleni akcióival máig tartó súlyos kudarcélménnyé – ha nem is vereséggé – formálta át az izraeli tudatban a libanoni eseményeket.
A múlt hónapban – mint az izraeli sajtóban elhangzott – már a 82-esek fiai vívtak ugyanitt háborút, és ahhoz képest, hogy milyen „váratlanul” indult be az izraeli hadigépezet, milyen technikai és mennyiségi fölényben voltak, mennyire támaszkodtak a páncélvédettségre, 118-an estek el közülük, ami jelentős veszteség. Nyertek-e, mint azt a pellengérre állított izraeli hadvezetés állítja? A kérdés eldöntését leginkább a megbízható információk hiánya nehezíti meg mind harctéri (taktikai), mind stratégiai szinten. Míg a Hezbollah célkitűzései és így számukra a győzelem kritériumai (veszteségeik ismeretétől függetlenül) elég egyszerűen felvázolhatók – Libanon újbóli izraeli megszállásának elhárítása, illetve Irán részéről „ellenállás” támasztása a zsidó állam hátában –, addig ez Izraelről nem mondható el. Ha – mint azt állítják – a Hezbollahot akarták döntően meggyengíteni, akkor a szervezet utolsó napi teljesítménye alapján ebben nem jártak sikerrel. A Hezbollah sok, korábban felhalmozott rakétáját lőtte el, de még így is maradhatott, mellyel egy újabb izraeli rohamot akadályozhat meg, vagy Észak-Izraelt fenyegetheti. Ha a pozíciójukból akarták őket elüldözni, akkor azt sokszor meg sem próbálták. A javarészt csapásmérő hadviselést folytató izraeliek a síita (erődített) településekre be sem hatoltak, inkább elkerülték azokat és siettek a Litáni folyóhoz. A Hezbollah ma javarészt ugyanott van, ahol július 12-én volt, ha el is szenvedett néhány súlyos sebet. Izraeli harctéri győzelemről azért is nehéz beszélni, mert a hadviselés réme, a taktikai kérdésekbe beavatkozó politika végig jelen volt az úgynevezett Irányváltás hadműveletben, s azt – Izraelben szokatlan módon – ráadásul két civil irányította.
Hogy stratégiai szinten ki nyert, az alighanem csak az elkövetkező hónapokban, néhány évben dől el. A mindinkább nyilvánvalóan összehangolt izraeli–amerikai háborús tervezés rejtett távlati céljai (Irán és Szíria befolyásának csökkentése Libanonban, pozícióik meggyengítése a „közel-keleti demokratizáció” előkészítéseként) még megvalósulhatnak. Bár önmaga úgy tűnik nem semmisítette meg a Hezbollahot, nem vetett véget a síita szervezet támogatói befolyásának, egy nemzetközi békeerő beküldésének elérésével Izrael azért csökkentheti a saját vállára nehezedő „terhet”, míg a felé és tengerentúli patrónusa felé irányuló iszlám gyűlölet egy részét Nyugat-Európára terelheti. Mindez egy olyan ország számára, mely háborúban edződött, valószínűleg megér 170 életet, míg a javarészt civil libanoni áldozatok száma aligha érdekli az izraeli vezetést.