Ön a hívők és a jobboldaliak szempontjából „jó családból” származik. Öccsét éppen most választották meg az Evangélikus Hittudományi Egyetem rektorává, pár éve elhunyt édesapja a hazai evangélikus ébredési mozgalom nevezetes lelkésze volt – félre is állították az ötvenes években…
– Apám 1953-ig valóban nagy hatású igehirdetői munkát végzett szerte az országban. Ám akkor az egyházkerületek belmissziós lelkészeit állami nyomásra „röghöz kötötték”. Apámnak két helyet ajánlottak fel, ő a sárszentlőrinci gyülekezetet választotta, amely akkoriban hat, később kilenc gyermeke számára ideális volt… Abban a kis tolnai faluban nevelkedtünk fel nyugodt körülmények között. Annyira kicsiny településről van szó, hogy múltja ellenére sem esett rá fokozott figyelem az állami szervek részéről. Azt persze nem állítom, hogy nem volt konfliktusa többé a diktatúrával.
– Érdekes, hogy ön ilyen tapasztalatok ellenére baloldaliságát vallotta meg első nyilatkozataiban.
– Az én baloldaliságom nem valamiféle Kádár-rendszer iránti nosztalgiából táplálkozik, hiszen mi érthetően nem szerettük azt a rendszert. 1996–99 között, doktori képzésem miatt Északkelet-Angliában éltem a családommal. Ott, ahol az őslakosság bányászattal foglalkozott, míg az 1980-as évek közepén Margaret Thatcher fel nem számolta ezt az arrafelé nagy hagyományú iparágat. Nagyon megérintett, ahogy ez a réteg igyekezett felülemelkedni ezen az anyagi és érzelmi veszteségen, egyszersmind hűséges maradt az „old labour”, a klasszikus, keresztyén gyökerű angol szociáldemokrácia hagyományaihoz. Elgondolkodtatott, hogy az angol szakszervezetek bölcsői a metodista egyház gyülekezetei, a parlamentbe a múlt századfordulón bejutó angol Munkáspárt első vezetői is metodista prédikátorok leszármazottai voltak.
– Amit mond, fontos adalék ahhoz az itteni, elég durva közvitához, hogy érintkezhet-e a politikával az egyház. De csak külföldi példára formálódott baloldalivá?
– A késő Kádár-korban édesapámhoz és rajta keresztül hozzám eljutottak a berni Európai Protestáns Szabadegyetem által kiadott Bibó István-kötetek. Nagyon megragadott Bibó gondolatainak tisztasága, marxizmuskritikája, később pedig, amint az életmű szélesebb köreit megismertem, az, hogy nagyon igényes – az államszocializmustól távol álló – baloldali gondolkodásában a liberális és a konzervatív szempontok is megtalálták a helyüket, keresztény indíttatásából kifolyólag.
– Az a problematika mennyire foglalkoztatja, hogy a hazai baloldali szavazók körében kevéssé elfogadott az egyház, vagy hogy a történelmi egyházakhoz tartozók többsége jobboldali?
– A látszat szerint önnek igaza van, de a felmérések szerint ez nincs így. Még a kifejezetten templomba járókat illetően is alig-alig van különbség a jobboldali pártok, illetve az MSZP szimpatizánsainak aránya között.
– Rejtőzködnek a baloldali vallásos szavazók?
– Van okuk rá. A bő másfél évtized során a jobboldali pártok sokkal nagyobb figyelemmel fordultak az egyházak felé, nemegyszer politikai eszközként igyekeztek használni az egyházakat. Ez befolyásolta az egyházak vezetőit és a róluk kialakult közvélekedést. E média által is közvetített képpel szemben nehéz kiállni egy vallási közösségben, és azt mondani, szocialista érzelmű vagyok…
– Azzal a baloldalisággal, amit ez a kormány képvisel a rendszerváltozás amúgy is vesztes tömegeivel szemben, könnyen tud azonosulni?
– El tudom fogadni azokat az egyház-politikai célokat, melyeket ez a kormány maga elé kitűzött, és valamennyire racionálisan érteni vélem azokat az elképzeléseket, melyeket gazdaságpolitikájában követ. A mostani kormánylépések reményeim szerint azt a célt is szolgálják, hogy később anyagi bázisa legyen egy hamisítatlan szociáldemokrata programnak. Sőt, a mostani csomag is hordoz szociális érzékenységet; nem áldoz fel mindent az euró mielőbbi bevezetése érdekében, amint az Szlovákiában történik.
– Hogyan találták egymásra a balliberális kormánynyal? Ki volt az összekötő?
– Hiller István miniszter úr környezetében van valaki, aki ismer engem, és felhívta a figyelmet rám. A lényeg az, hogy ők találtak meg engem, kis túlzással azt mondhatnám, nekem csak igent kellett mondanom.
– Miként fogadta ezt az evangélikus és a többi egyház?
– Nem egyeztettem velük. Úgy gondoltam, hogy ez a megkeresés nekem szól. Nem is akartam zavarba hozni az evangélikus vezetőket azzal, hogy mi folyik a háttérben, nem akartam, hogy ebből egy belső egyházi kérdés legyen…
– Nehogy úgy tűnjék, „nyomulnak az evangélikusok”?
– Körülbelül. Miután viszont megtörtént a kinevezésem, megkerestem saját egyházam vezetőit, és informáltam őket a lépésemről. Ami pedig a három püspök és világi vezető fogadtatását illeti, az pozitív volt. Természetesen aggodalom is vegyült az örömükbe, kinél kevesebb, kinél több. A többi egyház részéről is csak jó visszajelzéssel találkoztam; Erdő Péter bíboros például táviratot küldött, a baptista egyház elnöksége meghívott a magyarországi baptisták világtalálkozójára.
– Kész volna közreműködni efféle tervezett intézkedésekben: egymilliárd forint elvétele az egyházi fenntartású közoktatástól, a hittanóradíj megkurtítása, az ötezres lélekszámú településeken működő lelkészek 30 ezer forintos jövedelemkiegészítésének eltörlése?
– Először is, amennyire én tudom, a kistelepülési lelkészek jövedelemkiegészítése és a hittanóradíj nincs veszélyben. Ami az egyebeket illeti, tény, hogy a szűkülő költségvetési keretek között minden területnek kevesebb fog jutni.
– Jelentheti ez azt, hogy az egyházi iskoláknak kevesebb támogatást szánnak, mint az önkormányzatiaknak?
– Témánál vagyunk. Az egyház-finanszírozással kapcsolatos harcok az utóbbi két évben részint éppen azért folytak, mert a felek eltérően számoltak…
– Már megbocsásson: hosszú évekig – egészen a Medgyessy-kormány végéig – miért számolt az állami és az egyházi oldal egyformán?
– A történet egyszerű. 2003-ig az egyházak mindent megkaptak, amit jogosan, méltányosan igényeltek. Az ország azonban 2004-ben olyan helyzetbe került, hogy az új kormánynak fokozottan kellett odafigyelnie a költségvetésre. Összetalálkozott tehát – a költségvetés megannyi színterén, így az egyház-finanszírozásban is – a szűkítések kényszere és az, hogy addig a költségvetés nem mindenütt logikusan, sőt sokszor összefüggéstelenül épült fel. Onnantól fogva alakult ki a szóban forgó – a labirintusban különböző színű egerek kergetik egymást típusú – problematika. Ami igazán hiányzott az utóbbi két évből: hogy a vitatkozó felek nem jutottak el a finanszírozás kérdésének racionális, intellektuális megközelítéséig. A következő néhány hónap tétje, hogy behozzuk a lemaradást, s hogy megszülessék a finanszírozáskiszámítási metodika kölcsönösen elfogadható és alkalmazandó változata. Szégyen, hogy a politikai közélet ilyen mértékben szóljon arról, hány forint jár, kettő-e vagy három.
– Másképp kérdezek rá ugyanarra: a kormány új finanszírozási stratégiája eredményezheti-e, hogy a vatikáni megállapodás alapvető követelménye, az állami és a felekezeti intézményfenntartók közötti egyenlő bánásmód elve csorbuljon?
– Sem magánemberként, sem hivatalosan nem tartom elfogadhatónak, hogy az egyházi intézmények kevesebbet kapjanak, mint az önkormányzatiak.
– Beleérti ebbe a – normatíván felüli – egyházi kiegészítő támogatás mértékét is, ami megegyező kellene hogy legyen azzal, amellyel az önkormányzatok egészítik ki saját intézményeik számára a normatívát?
– Itt kezdődik a kérdés nehézsége. Eddig a vatikáni megállapodás ellenzői számonkérőleg firtatták, kaphat-e az egyházi intézmény egyszerre két csatornán is állami forrást, amíg az intézményfenntartó önkormányzat az egyik, a kiegészítő forrását saját bevételeiből teremti elő. A másik oldal ezzel azt szegezte szembe, hogy az önkormányzati bevétel is lényegében állami forrás, ráadásul az egyháznak nincsenek olyan adóbevételei, mint a helyhatóságoknak. Én meg azt mondom, ideje most már megvizsgálni, hogy az állami költségvetési források várható szűkülésével nincs-e az egyházaknak olyan lehetőségük, hogy a normatíván felül nem központi költségvetési forrásokból egészítsék ki közintézményeik fenntartási költségeinek a fedezetét. Szóba kerülhetnek például bizonyos uniós források, civil vagy gazdasági mecenatúrák. Plurális társadalomban eleve avítt modell, hogy két szereplő áll itt szemben: állam és egyház. Ha tehát bebizonyosodna, hogy a vatikáni megállapodás elzár bizonyos egyéb részfinanszírozási lehetőségeket, akkor – természetesen a diplomáciai szabályok mellett, minden érintett szereplő egyetértésével és bevonásával, így az Apostoli Szentszékével is –, érdemes volna változtatni a szerződés betűin.
– No de egyrészt közfeladatok átvállalásáról van szó, amit az államnak kötelessége megfizetnie, másrészt a költségvetési pénz eleve bizonyosabbnak látszik, mint a szponzorok és egyéb, talán nem végleges csatornák egy szüntelenül változó világban. Ejtse ki csőréből a holló a sajtot – a róka kedvéért?
– Én inkább egy értelmes pszichés leckét látok itt. Tudniillik hogy ragaszkodik-e az egyház a biztosnak tűnő, de várhatóan csökkenő forrásokhoz akkor is, ha ezzel esetleg elzárja magát más, netán mégiscsak megfelelő csatornáktól…
– Szavaiból azt érzem ki, hivatalos szintre emelkedett a vatikáni megállapodás felülvizsgálatának kormányigénye. Netán a Miniszterelnöki Hivatal valláspolitikai tanácsadói véleményét is osztja, miszerint a vatikáni megállapodás alkotmányellenes?
– Szó sincs róla. Én csak annyit mondanék: bizonyos jogértelmezés szerint lehet, hogy ennek a nemzetközi szerződésnek nem kellett volna ebben a formában létrejönnie. Ugyanakkor megszületett, érvényben van. Ezért ha itt változás lesz, azt a résztvevők összehangolt, együttes eljárásának kell megelőznie. A kérdés az, képesek vagyunk-e mi, magyarok ilyen finom egyeztetésekre. Erre nem sok példa akad a történelemben. De hát éppen ezért kihívás nekem a kormány és az egyházak közötti koordinálás…
– Kicsit úgy tűnik, mintha önre azt a szerepet osztották volna, hogy lelkipásztorként legitimáljon bizonyos egyházaknak nem tetsző lépéseket. Nem fél, hogy korpa közé keveredik? Az egyház-politikai terület hihetetlenül exponálttá vált az elmúlt években, önnek pedig nincs gyakorlata a politikában és a közigazgatásban.
– Némileg természetesen tartok mindettől. De ez is csak arra sarkall, hogy egy csomó szükséges dolgot minél hamarabb megtanuljak. Több olyan fordulat volt már az életemben, amikor egészen új dolgokat kellett csinálnom, ezek alapján vallom, hogy tanulékony vagyok. Természetesen igyekszem vigyázni arra, hogy ne hozzak vállalhatatlan döntéseket, vagy ne menjek bele rossz kompromisszumokba.
– Az utóbbi pár év emlékezetes jelensége volt a „húzd meg, ereszd meg” kormányjáték az egyházakkal. Hol fenyegető volt a hatalom tekintete, hol szívélyeskedő. Elődje, Gulyás Kálmán államtitkár például a mosolydiplomáciát képviselte, az SZDSZ és a Miniszterelnöki Hivatal valláspolitikai szakértői az ellenkezőjét. Hiller István most újfent deklarálta, hogy jó kapcsolatokra törekszik, miközben az MSZP úgynevezett vallásos tagozata adót vetne ki a stoláris papi szolgáltatásokra, és még sorolhatnám…
– Én nem gondolom, hogy ez valamiféle „bolsevista modell” volna. Viszont szét kell választani két dolgot. Az egyik: nem vagyunk egyformák, sosem lehet teljesen homogén véleményt kialakítani egy párton, főleg egy koalíción belül. Mindenekelőtt a kormányzati szándékot kell tekinteni, hogy ott mi a helyzet. Ezzel át is térek a másik momentumra. Tény, hogy 2004 nyarán és második felében volt egy negatív irányú változása az akkori baloldali egyházpolitikának. Ez volt az az időszak, amikor az MSZP elveszítette az európai parlamenti választást, amikor Medgyessy Péter ment, Gyurcsány Ferenc jött. Evangélikus keresztyénként én magam is úgy éltem meg, hogy az MSZP és az új kormányfő szembefordult az egyházakkal, és mintha bizony kezdett volna rájátszani a szavazók egy részében élő egyházellenes érzelmekre is. Ezt egy nyugodt politikai erő nem tette volna meg, de hát akkor égett a ház… Ma egészen más a helyzet. Mind a miniszterelnök, mind Hiller miniszter folyamatosan és világosan kommunikálja azt a kormányszándékot, hogy kiegyensúlyozott, méltányos viszonyt kívánnak ápolni az egyházakkal. Én bízom abban, hogy az ezzel szembe menő erőket sikerül közömbösíteni, s akkor ez a helyzet javul. Nyilvánvaló, hogy az én jelenlétemnek is akkor van értelme, ha ez így lesz.
– Nem akarom megbántani, de szinte borítékolható, hogy ön fél vagy egy év múlva veszi a kalapját…
– Oktalan lennék, ha azt mondanám, hogy ennek semmi valószínűsége sincs. De jelenleg két lábbal a reménység talaján állok.
origo.hu
Az SZFE lázadásának öröksége és a „kegyetlen színház” hatása
