MI A MAGYAR?

Július 2-án Mühlbachban ebédeltünk, melyet Szászsebesnek is neveznek. A város Nagyszebenre emlékeztet, igazgatási módja ugyanaz. Innen fél mérföldnyire átkeltünk egy Maros nevű jókora folyón, majd újabb félmérföldnyire már Gyulafehérvárott térhettünk nyugovóra.
Vára nagy és erős, mellette a forgalmas, tág, sűrűn lakott mezőváros. Itt nem laknak sem németek, sem oláhok: mindenki az ország eredeti nyelvén, magyarul beszél – ugyanis Erdély korábban Magyarország tartománya volt. De ez a virágzó, szép keresztény királyság széthullott az osztrák ház hatalombitorlása miatt; miattuk kényszerült az utolsó magyar király anyja török segítségért folyamodni. A török nem is késlekedett, de tudomására hozta a királynénak, hogy mivel ilyen nagy országot Ausztria ellenében sem ő, sem fia, a gyermek király nem tud megvédeni sem akkor, sem a későbbiek során, csak egy tartományt hagy meg a kezén az ország közepén, azt, amelyik a legtávolabb fekszik Ausztriától. Ez a tartomány az erdélyi fejedelemség, mely kezdetben teljes szabadságnak örvendett, de az utolsó király halála óta – akinek egyébként meghagyták királyi címét – a török évi adó címén hetvenezer dukátot követel.
Gyulafehérvárt, az ország központját, egészséges levegője és a környező jó földek miatt tették a fejedelmek székhelyükké. Ezen a helyen valaha alighanem egy nagy város emelkedett; közelében még fölfedezhetők a régi falak nyomai. A várban pedig, de azon kívül is sok római felirat található. Ezek megemlékeznek egy Decebal nevű dák királyról, akinek uralma alá tartozott a szóban forgó tartomány is, és akit Traianus győzött le. (…)
A fejedelem unokaöccse megmutatta nekem Zalatnát. Itt működnek az arany- és higanybányák, amelyeket a velencei Jacomo Grisoni és a római Fausto Guai bérelnek; az utóbbi tizennyolc éves koráig Párizsban nevelkedett. Látogatóikat bőséges vendéglátásban részesítik. (…)
Július 5-én megtekintettük az aranybányát, amely egy magas hegy alatt igen mélyen benyúlik a föld gyomrába. Az itt kitermelt kőzetet a bányászok előbb kiégetik, mint a gipszet szokták, majd egy vízimalomban megőrlik: a kiégetett kőzet egy favályúba kerül, mely egy láb széles és kétszer három öl hosszú; itt néhány vastag cölöppel összezúzzák; a cölöpök egymás után emelkednek fel és zuhannak alá, a köveket kavics nagyságúvá zúzva. A por és a kavics lassan sodródik az áramló vízzel telt vályúban, és ebből távozva szétterül azokon a durva vásznakon, amelyek enyhén lejtő deszkalapokkal egy nagy teknő fölé vannak kifeszítve. Az arany megtapad a vásznon; ami nem tapad meg, az a teknőbe jut a felül ármaló vízzel együtt, amely alul elfolyik. A bányászok minden huszonnégy órában két ízben leemelik, más teknőben kimossák a vásznakat, majd az edényben maradt üledéket, vagyis a vizes homokot nagy fatálcára terítik. Ezt mindaddig rázogatják, amíg az arany össze nem gyűlik az egyik oldalon, a fölösleges homok pedig a tálca másik oldalán nem marad. Párizsban a Pénzváltók hídján olykor magam is láttam, hogy miként vonják ki a boltokban a szemétbe hullott aranyat. Miután bizonyos mennyiséget kiválasztottak az aranytartalmú homokból, kevés higanynyal lombikba teszik, amelyben a hő hatására a higany rudakba redukálja az aranyat.
6-án a higanybányát látogattuk meg. Egy fél mérföld magasságú hegyen kutakra emlékeztető kerek gödrökön át lehet leereszkedni a bányákba, ahonnan sárgásvöröses földet hoznak a felszínre. Ezt a földet igen szűk szájú agyagedényekbe töltik. Az agyagedények szájához kevés kőszenet tesznek, majd a lyukat, vagyis az edény száját egy darabból készült fadugóval lezárják. Több hasonlóképpen előkészített edényt helyeznek el, éspedig szájjal lefelé, nedves földdel betapasztják, majd nagy tüzet raknak fölötte a négy oldalán. Ha négy-öt óra múltán a tűz kialszik és az edények kihűltek, kiveszik és felnyitják őket. Azonnal látható, hogy az edényekben a föld megfolyósodott, mégpedig az edények szájához helyezett szén hatására, és jól kivehető, hogy a higany mozog. Egy-egy tűzrakásnál nagyjából ötszáz ilyen módon előkészített edényt állítanak egymás mellé.
7-én visszatértünk Gyulafehérvárra, ahol az innenső oldalon, a Campedornak nevezett kapunál (mely alkalmasint capitolium volt egykor, mert a torony magasabb és erősebb a környező házaknál) egy kövön nagy, faragott domborművet pillantottam meg, mely két kisgyermeket szoptató nőstény farkast ábrázolt.
(Pierre Lescalopier utazása Erdélybe, 1574)