(mi Demszky titka…)

Én nem tudom, hogy Tárnoki néni mikor fordította figyelmét Gyurcsány Ferencről Demszky Gáborra. Harcostársa, a kerületi pártcsoportnál vezető szerepet játszó Vörös Székfű, polgári nevén özv. Mányoki elvtárs, némi keserűséggel állapította meg, hogy Ördöglovas (mint tudjuk, ez volt Tárnoki néni mozgalmi-internetes neve) a magas, bátor férfiakat kedveli, s nem sokat törődik a hatvanon túl lévő, kissé keshedt nyugdíjasokkal, legyenek bár azok párthűek több mint fél évszázada.
Özvegy Mányoki párthűségéhez azonban nem fér semmi kétség. 1947-ben Rákosi elvtárs karizmájától elragadva ifjú, ám nagy jövő előtt álló pékinasként lépett be a pártba, s ott oly hamar kitűnt, hogy – munkásszármazását mindvégig megtartva – negyven éven át a mozgalomban dolgozott, először ifiként, majd a pártapparátusban mint függetlenített előadó. Amikor az emlékezetes Gyurcsány-féle Köztársaság párti demonstráción e tévériporter megkérdezte tőle, hogy miért van itt, először azt felelte: „Hát hol lennék”, majd bővebben is kifejtette, hogy ahol a párt van, ott az ő helye is. Így aztán, bár tudta, hogy nagy úr a muszáj, némi nehezteléssel gondolt Demszkyre, akit valamikor, mint szemtelen szamizdatost és népi rendőrverőt ellenségnek tartott, s nehezen fért a fejébe, miképpen lett egy ellenforradalmárnak tekinthető személyből elvtárs és jó barát. Ezen a rossz érzésen csak icipicit enyhített Demszky egykor volt maoista vonzalma, hiszen ma már azt sem lehet tudni, hogy a Mao-féle népi kohók és a Gyurcsány-féle népi autópályák között van-e valami elvi vagy lelki rokonság. Mindenesetre Vörös Székfű nem osztotta Ördöglovas rokonszenvét, a négyszeres CACIB-győztes Demszky iránt, bár belátta, hogy Tarlóst, a szakadár óbudai polgármestert egy Németh Erzsébet halványságú törzsszocialista jelölt aligha tudná sarokba szorítani. Mégis bosszantotta, hogy Demszky képes egy fenékkel két lovat megülni, s egyik sem szaladt ki alóla. Ezt meg is mondta Tárnoki néninek, aki azonban csak legyintett, s azzal érvelt, hogy a gyurcsányi köztársasági eszme jól megfér a liberalizmussal, és a pestiek amúgy is következetesek, mint hat ökör, Demszky tulajdonképpen alig-alig követett el regnálása során hibát, mert mint közismert, csak az hibázik, aki dolgozik. Egyúttal felhívta özv. Mányoki figyelmét arra, hogy a Gyurcsány–Demszky–Kuncze– Magyar Bálint négyes fogat magasság tekintetében felér egy amerikai profi kosarascsapattal, ami magában is elégséges, sőt elsöprő érv a Rogán-szerű törpékkel szemben.
„Megfigyeltem – tette hozzá –, hogy Gyurcsány Bush látogatásakor mily tapintattal húzta be a nyakát, nehogy az amerikai elnököt kisebbrendűségi érzés gyötörje.” „Így aztán nem gúnárra, hanem egy bánatos marabura emlékeztetett vagy golyvás ölyvre” – kotytyant közbe a hároméves dédunoka, Esztike, aki, mint minden jobboldali, tapintatlan volt, s nem átallott érvek helyett efféle külsőségeket felhozni a politikai ellenféllel szemben. „Kuss – simogatta meg a gyermek fejét az idős hölgy. – Egyébként te hol láttál golyvás ölyvet?” „A National Geographicban – felelte Esztike. – Mindig arra kapcsolunk át a Szex és New Yorkról, amikor felnőtt jön be a szobába.” „Na látja – nézett Tárnoki néni özv. Mányokira. – Már ez a gyermek is tudja, hogy a taktika néha fontosabb a stratégiánál. Egyébként a főváros tanácselnöke, valaha bizonyos Sarlós elvtárs volt, lám egyetlen betű a különbség. Ez is azt bizonyítja, hogy Tarlósnak köze van a pártállami múlthoz, Demszkynek pedig nincs.” „Jó, jó – bólogatott Vörös Székfű –, de hogy nekünk szabad-e kárhoztatnunk a pártállami múltat, én nem tudom…”