(mit foghat egy gyermek…)

Én nem tudom, hogy balszerencsés veszprémi látogatása végleg elvette-e Tárnoki néni kedvét a vonaton való utazástól. Ráadásul kerekes széke egyszer bent ragadt az egyik Demszky-Combinóban, és csak a Népszínház utcai remizben tudták kiszabadítani, lángvágóval, ami kissé megviselte. Az öreg hölgy némi idegenkedést érzett a tömegközlekedési járművektől, s néha az az illetlen gondolat is átfutott a fején, hogy a 4-es metró építését nem egyedül Orbán Viktor akadályozta meg, hiszen a Medgyessy–Gyurcsány-kurzus első négy évében sem történt előrelépés sem föld felett, sem föld alatt. Így aztán csak akkor engedett dédunokái sürgetésének, akik szerettek volna az egyik Pest közeli, törpeharcsában bővelkedő bányatóban horgászni, amikor unokaveje, Ciprus Feri, leszázalékolt közterület-felügyelő megígérte, hogy biogázüzemmódra átalakított, a legutóbbi jégverés óta napfénytetős Wartburgján oda- s visszaszállítja őket. Másfél órás kocsikázás után Ciprus Feri letette őket a tó partján azzal, hogy este 7-kor értük jön. Fuvardíjat nem kért, csak a gyermekek által kifogott törpeharcsák felére tartott igényt. A dédunokák közül a hároméves Esztike volt a legfiatalabb, de már ő is rendelkezett a gyermekek részére rendszeresített állami horgászjeggyel, amely egy bottal és kizárólag part közeli úszós módszerrel történő horgászatot engedélyezett, a pontyfogást tiltotta. A hétéves Robi hackerként bármilyen horgászengedélyt előállíthatott volna számítógépén, de ezt a talpig becsületes Tárnoki néni határozottan megtiltotta. A tónál egyébként is napijegyet kellett váltani. Az öreg hölgy, aki Ciprus Ferivel ellentétben nem szerette az ipszilonszálkát, gondos előrelátással három ifjúsági napijegyet kért dédunokáinak, amely ugyan háromszor annyiba került, mint a gyermekjegy, de fenekezésre és pontyfogásra is képesített. A tó gondnoka a hároméves Esztike fejére helyezte a kezét, és szó nélkül kiadta a juniorblankettákat, mert hatszáz forint, az mégsem kettőszáz, és a bányató is a piacból élt.
Így aztán letelepedtek egy árnyas fa alá, és elkezdtek pontyra horgászni. Délután ötig fogtak háromszázhuszonhét törpeharcsát, a legnagyobb tizenegy centi hosszú volt, és nokedlire kapott. Fél hatkor Esztike, aki peremfutó orsóval a legmesszebbre tudott dobni, fogott egy pontyot, amit Tárnoki néni jó szemmértékkel méretesnek, pontosan harminccentisnek ítélt. Utána egy-egy ugyanolyat sikerült kifognia Robinak és Andriskának is. „Ma este pontyhalászlét eszünk – dörzsölte össze a kezét az öreg hölgy –, az összes törpét elviheti Ciprus Feri.”
Ám ekkor jött a halőr. Collstokot vett elő, és kíméletlenül lemérte a pontyokat. Huszonkilenc és fél centisnek találta őket, s így szólt a megszeppent gyerekekhez: „Gyerünk visszadobni!” Sűrű könnyhullatás közben nyelte el a tó a három pontyot. Tárnoki néni azonban már megfigyelte, hogy körös-körül a felnőtthorgászok szakmányban fogják a méret alatti halat. „Velük miért nem dobatja vissza?” – fordult a halőrhöz. „Azoknak van eszük – felelte a halőr. – Ahogy kifogják, megtapossák a pontyot, a döglött halat pedig szerintem sincs értelme visszadobni.” „Ezentúl mi is taposunk – mondta az öreg hölgy hazafelé a gyerekeknek. – A szabály, az szabály…”
Hogy Ciprus Feri milyen halászlét főzött a szuper törpeharcsákból, én nem tudom…