Na végre!

Mindenekelőtt: nem magamnak tulajdonítom, hogy végre! Igaz, én is hónapok óta ostorozom a „másik oldalt”, hogy szólaljon meg már legalább egy-két rubintos virág. De több éve-évtizede magamra vállaltam egyfajta hídszerepet… s ebben az „ők” – „mi” kategória már túlságosan is leegyszerűsített lenne. (Tehát az alábbiakban az „elfelejtsük”, „legyünk”, „nekünk”, őket is – bocsánat, idézőjelben… kis megszorítással a nagy megszorítások közepett, akár „őket” is jelentheti… még csak azt se mondom, „közülük” csupán a jobbakat). De azért az álegyenlősdi felelősségvállalás-beismerés is sok mindent elmosna… legalábbis ennek a dolgozatnak az „éléből”. (Idáig a bevezető.)

NA VÉGRE!
Megtört a jég! Több mint öt éve vártam erre a pillanatra!!! Köszönöm, kedves…! Köszönjük! (Él nélkül!)

NEVET NEM MONDOK, MINDENKI ISMERI
Iszonyatosan sokat ártott ez az ember, és így talán ő „élvezi” az egyik legnagyobb közutálatot. Biztosan még jó idő kell ahhoz, hogy elfelejtsük neki is hazaáruló gaztetteit.

DE MOST MEGTÖRT
Nem, ne legyünk fölényesek. Nem méltó – majdnem azt írtam „hozzánk”, ilyen gesztus után. Amikor fent (meg nem) nevezett már-már megigazult. (Most már csak „rajtunk”, bocs’ rajtam a sor.)

IGEN, MEGIGAZULT!
– Legalábbis én elhiszem neki. (Egyedül lennék…? maradtam, ebben is.) Lehet, még mindig túl naiv vagyok, s ez csak egy újabb trükk, kifogni a szelet még idejében (az utolsó percekben) a vitorlából. De én elhiszem. De ki vagyok én, hogy…?! (Kivagyi?)

MINDENESETRE HISZEK NEKI
Szeretnék hinni… (Másban is.) Főleg ABBA (n)!

MERT „NEKÜNK” SEM VOLT JÓ EZ A HIHETETLEN (HITTELEN) MEGOSZTOTTSÁG
– Hiszen értékes emberről van szó, s talán majd más is követi. A „más” is… Éppen hitele, nemzetközi érzelme… bocsánat, hírneve… (a kettő nem mindig esik egybe, de gyakran feltétele) kötelezte volna, hogy a „rendszerváltás” legnehezebb időszakában… (volt még ennél is borzalmasabb?!) segítsen. S helyette – mint tudjuk, tapasztaltuk – nem egy nemzetközi fórumon szórta „ránk” az igaztalan vádakat, már-már szalonképtelenné téve „minket” (talán inkább a hazát… az „övét” is) a legbefolyásosabb körökben. (Akiknek persze semmi erkölcsi alapjuk sincs… csak a megítéltetésre.)

MOST VISZONT
Bár elég sokára… de sohasem elég későn! fölállt, és azt mondta – biztos többen olvasták, bár a Magyar Televízió, Rádió jellemzően, (egyik fő ajnározottját) ezúttal agyonhallgatta. Még egy rövid hír erejéig sem méltatta.

PEDIG A MAGA NEMÉBEN PÁRATLAN
– Legújabbkori magyar történelmünkben (az „övékében” is) ez talán az első ilyen markánsan egyértelmű gesztus, eset! Jobban kell hát örülnünk ennek az egy megtértnek!

MERT
– s ha van ennyi hitelem – talán elhiszik nekem:

IGAZNAK HISZEM, ŐSZINTÉNEK
– amikor kijelentette (már nagyon furdal a kíváncsiság, ki is lehet ez?!), amikor kijelentette (ő), (öhö), illetve ez a…

HAGYJUK A MÚLTAT!
Egyszóval, azért ha belegondolunk, nem kis tett odaállni ország-világ elé, most, amikor percembertársai dáridóznak, s abszolút, totális biztonságban érzik „bebetonozottságukat”, s akkor ez a (nem akárki), talán az egyik eddigi „főmegmondó” ember (áhá!), de minden egyéb is… hihetetlen hatalmának-elismertségének birtokában, ellenére, odaáll a kisemmizettek elé, és elcsukló hangon, sírásával küszködve, ismert jellegzetes tartásában pokoli magabiztosságában is szemmel láthatóan összeomolva, teljesen magába szállva azt mondja:

BARÁTAIM!
– Nem ezt… Nem így… ezt (azért) neeem!!! (Mégse!!!) Nem akarhattam! Mert ez tényleg – igazatok volt, van –, ez már s e n k i n e k sem jó. Tehát: bocsánat!
(De jó is volna…)