Narancsalkony

A 2004 késő őszén lezajlott forradalom élcsapataként s az akkori események igazi motorjaként megismert Pora ifjúsági szervezet temetésre emlékeztető szertartással búcsúzott el a narancsos álmoktól. Az elnöki titkárság előtt felsorakozott fiatalok – a forradalom napjaiban alkalmazott módon – felfordított fémhordókon való ütemes dobolás kíséretében helyezték el az épület bejárata előtt a fekete szalaggal ellátott narancsszínű zászlókat és a többi jelképet, majd mielőtt távoztak volna, gyertyát gyújtottak, és néma főhajtással adóztak mindannak, ami a Majdan óta táplálta hitüket. A forradalom bocskoros talizmánjaként emlegetett idős Paraszka asszony – akit azokban a napokban nem csupán az ország, hanem az egész világ megismert és megszeretett – végső elkeseredésében még öngyilkosságot is megkísérelt azon az estén, amikor az általa rajongásig szeretett és csak Vityaként emlegetett Juscsenko javaslatára a parlament kormányfővé választotta Viktor Janukovicsot.
Ez az aktus egyben lezárta a március 26-i parlamenti választások óta tartó politikai manővereket is, előzménye pedig az volt, hogy a narancsos forradalom által felemelt Juscsenko elnök, illetve ősellensége, Janukovics egy nappal előtte gyakorlatilag alkut kötött egymással.
Kétségtelen tény, hogy milliókat letaglózott a narancsos tábor felbomlása annak ellenére, hogy az elmúlt egy–másfél év alatt nagyon sokan kiábrándultak belőle, feladták az azokban a hideg novemberi napokban megfogant vágyaikat, reményeiket, álmaikat. És mindazt, amiért ott és akkor a kijevi Majdanon és szerte az országban százezrek és milliók vonultak az utcákra, terekre, a szabadság védelmére kelve, és elítélve mindenféle diktátum és önkény megnyilvánulását. Jóllehet ma már egyre kevesebb embert érdekel a politika színárnyalata, s hogy milyen színűre festik az utcákon az oszlopokat, milyen színű szalagokkal díszítik fel az út menti fákat, bokrokat, illetve milyen zászlócskákkal a kezükben jönnek haza a gyermekek az óvodából és az iskolából, s végül hogy milyen színekben tobzódik a Majdan. A lényeg csupán az, hogy ne fekete legyen.
Nem egyértelmű a narancsos tábor széthullásának megítélése. Napjaink ukrán irodalmának egyik legjelentősebb képviselője, Okszana Zabucsko szerint például a Majdan varázsa és vonzereje már akkor szertefoszlott, amikor a narancsos forradalom résztvevői felszedték sátraikat és hazamentek. A megszerzett hatalom birtokában ugyanis e forradalom hősei megfeledkeztek azokról, akik azokban a nevezetes napokban kiálltak mellettük. Mert ha nem így lenne, akkor most nem ülhetett volna bele a kormányfői bársonyszékbe történetesen az az ember, aki miatt valójában kitört a forradalom. Kellene léteznie ugyanis valamiféle alapszabálynak, törvényszerűségnek, morálnak, etikának, a törvényességről már nem is beszélve.
Olekszandr Szusko politológus szerint a bajok azzal kezdődtek, hogy a narancsosok képtelenek voltak öszszeegyeztetni 2004 vége utcai demonstrációinak a hangulatát és felajzottságát a politikai intézmények működésével. Következésképpen hamarosan jelentkeztek az első repedések, felszínre törtek a belső ellentétek, amelyeknek Juscsenko azzal próbált véget vetni, hogy felmentette kormányfői tisztségéből egyik legközelebbi harcostársát, Julija Timosenkót, valamint a nemzetbiztonsági védelmi tanács titkárát, választási kampányának egyik legjelentősebb finanszírozóját, Petro Porosenkót, akit az ukrán sajtó csokoládékirályként emleget. Többen – köztük a független Ukrajna első államfője, Leonyid Kravcsuk – abban látják Juscsenko egyik legnagyobb hibáját, hogy képtelen volt beváltani a Majdanon tett egyik legfontosabb ígéretét, miszerint különválasztja a politikát és az üzletet. Ennek ellenére mégsem tűnt jóvátehetetlennek a helyzet, legalábbis a narancsos táboron belül abban bíztak, hogy a parlamenti választásokon helyrebillen az egyensúly, kiköszörülik a tekintélyükön esett csorbát. S erre valójában meg is adatott számukra a lehetőség, noha a választásokat a nagy ellenfél, a Viktor Janukovics által vezetett Régiók Pártja nyerte.
A győzelmet mégis a narancsosok ünnepelhették, hiszen a hozzájuk csatlakozott szocialistákkal kényelmesen megvolt a parlamenti többségük. Juscsenko és Timosenko fogadkozott is, hogy ezúttal valóban cselekvőképes és szilárd alapokon álló narancsos koalíciót hoznak össze, jóllehet a kampány során még szinte minden lehetőt elkövettek azért, hogy minél jobban lejárassák egymást. A választások után egymás vállára borultak, és újra meg újra hangoztatták, hogy vannak ugyan nézetkülönbségek a koalíciós partnerek között, de tárgyalnak és egyezkednek, hajlanak a kompromisszumra.
A hetekre, majd hónapokra elhúzódó egyeztetések azonban arról árulkodtak, hogy a dolgok valójában mégsem mennek olyan simán, mint ahogyan arról a koalíción kívül rekedteket és a közvéleményt próbálták meggyőzni. A Kijevszkij Telegraf című hetilap elemzőjét a hol megszakadó, hol újrakezdődő tárgyalások arra a szláv népi bölcsességre emlékeztették, amely szerint, ha az oroszok lóra akarnak ülni, lassan és kimérten szerszámozzák fel a paripájukat, ám amint elkészültek, villámgyorsan nyeregbe pattannak, és már száguldanak is. Ezzel szemben az ukránok, akik szintén ráérősen szerszámozzák fel a lovukat, majd ugyanolyan tempóban kapaszkodnak fel a nyeregbe, végül leszállnak, és gyalog folytatják útjukat. Ehhez hasonló ráérősséggel folytak a koalíciós egyeztető tárgyalások, amelyek egyre inkább egy politikai intrikákkal, oktalan vádaskodásokkal és kirohanásokkal átszőtt játékra kezdtek hasonlítani, amiből legalább két következtetést lehetett levonni. Egyrészt: a narancsos tábor minden lehetőt elkövet azért, hogy megakadályozza Julija Timosenko kormányfővé történő kinevezését, másrészt pedig a kék-fehér tábor mindennél jobban meg akarja ragadni a hatalmat. Juscsenko tétovázott és őrlődött a Timosenko iránti „nem szeretem és nem akarom” érzés, valamint szavazótáborának elvesztése miatti aggálya között, ami nyilvánvalóan bekövetkezik, ha áldását adja a Mi Ukrajnánk és a Régiók Pártjának koalíciójára.
Nagy nyomás nehezedett Juscsenkóra a közvetlen környezetéből is, hiszen szakadással fenyegető ellentétek dúltak pártjában. A Mi Ukrajnánk tagjainak jelentős része Julija Timosenkóval egyetemben a parlament feloszlatása és új választások kiírása mellett kardoskodott. Ugyanakkor a többség, köztük Jurij Jehanurov kormányfő, valamint a nagy bizniszben érdekelt személyek egyértelműen a nagykoalíció megalakításában látták az egyre mélyülő válság megoldását, még akkor is, ha Timosenko folyton azzal érvelt a nagykoalíció ellen, hogy nem szabad megengedni a donyecki és az elnök környezetében levő klán összeborulását, hiszen ez egyet jelentene a Kucsma-rezsim visszatérésével. Elemzők szerint azonban maga az államfő, aki választási programjában is a kettészakadt ország egyesítését hangoztatta, szintén ez utóbbi felé hajlott, bár a Janukovics kormányfői kinevezését megelőzően elmondott parlamenti beszédében sem tagadta, hogy az utolsó pillanatig fontolgatta a parlament feloszlatásának a lehetőségét, hiszen szívéhez a történtek ellenére is a narancsosok állnak közelebb. Ám nem hagyhatta figyelmen kívül a kialakult helyzetet.
Az i-re a pontot végül is Olekszandr Moroz árulása tette fel, jóllehet Timosenko többször is figyelmeztette a Mi Ukrajnánkat arra, hogy ne feszítse túl a húrt, mert a szocialisták pártelnöke a leggyengébb és a legkiszámíthatatlanabb láncszem a narancsos táborban. Számára a cél a fontos, éppen ezért nem válogat az eszközökben. S ezzel tisztában volt a Régiók Pártja is, amely a narancsosokkal ellentétben azonnal beültette Morozt a házelnöki bársonyszékbe.
A legtöbb ukrán elemző szerint valójában az történt, aminek már a választásokat követően meg kellett történnie. Andrij Jermolajev politológus szerint nem szabad tragikusan felfogni az eseményeket, mivel csupán az következett be, amire a választók márciusban voksoltak. S ezzel többnyire egyetértenek a posztszovjet térség országainak szakértői is, akik azt hangoztatják, hogy a történteket a szárnyait bontogató demokrácia politikai érettségének jeleként kell felfogni. Az amerikai Time magazin megítélése szerint is Viktor Janukovics hatalomba való visszatérését nem a narancsosok vereségeként, hanem diadalaként kell értékelni. A Financial Times elemzője viszont úgy véli, első rápillantásra talán valóban úgy tűnhet, hogy az elnök pártjának és a „régiósoknak” az összeborulása olyan házasságra hasonlít, amelyben két teljesen összeférhetetlen ember mondta ki egymásnak a boldogító igent. Ennek ellenére mégsem lehet kizárni, hogy ez a szövetség stabilitást jelent majd az ország számára, amelynek a megosztottságát történetesen éppen ez a két tábor idézte elő. Mi több, gazdasági szemszögből nézve az új koalíció két olyan liberális, illetve konzervatív pártot egyesített, amelyek egyaránt az üzleti érdekeket képviselik, a privatizáció mellett foglalnak állást.
Vagyim Karaszjov kijevi politológus szerint a nagykoalíció látszólag a narancsos tábor feloszlását jelenti, de ha Julija Timosenko valóban komolyan veszi majd az ellenzéki szerepet a parlamentben, minden esélye megvan rá, hogy egy alulról kezdett építkezéssel újra életet leheljen a mára megfonnyadt narancsba. A tábor egy részében kialakult világvége-hangulat pedig nyilván rövidesen elmúlik. A csalódás és fájdalom azonban még sokáig megmarad az emberekben, állítja a már idézett Okszana Zabucsko, mivel a Majdan szellemében helytálló milliók a saját vágyaikat, reményeiket és legféltettebb álmaikat is hozzátették azokhoz az eszmékhez, amelyek akkor és ott megfogalmazódtak.