Jó négy évvel ezelőtt, 2002. április 3-án az izraeli véderő (IDF) támadást kezdett a palesztin Náblusz ellen. Az IDF katonái kis csoportokban minden irányból egyszerre hatoltak be a településre, de nem azokon az útvonalakon, amelyeken a palesztin fegyveresek a katonákat várták: magánotthonok falain robbantották át magukat, belső udvarokon keresztül közlekedtek, és így meglepetésszerűen csaptak le ellenfeleikre. A harcok után Nurhan Abujidi palesztin építész felmérést végzett az „előállított” mesterséges járatokról. Kiderült, hogy csak az óvárosban az épületek több mint felében készített az IDF ily módon olyan útvonalat, amelyet „földfelszíni alagútnak” nevezett el a hadvezetés. Egyes otthonokban nem kevesebb, mint nyolc átjáró „keletkezett”.
Ejal Weizman izraeli építész évek óta kutatja az izraeli–palesztin konfliktus kapcsán azt, amit röviden „katonai urbanisztikának” nevez. Írásaiból kiderül, hogy a mai kor modern hadseregei nagyon is tudatosan hasznosítják azokat az elméleti alapvetéseket, amelyeket a múlt században építészeti iskolák, egyetemek katedráiról okítottak e terület legnagyobb koponyái. Weizman egy tanulmányához interjút készített az IDF egyik agytrösztjét vezető Aviv Kokhavi dandártábornokkal is, aki egyaránt folytatott építészeti és filozófiai tanulmányokat. A katonatiszt szokatlan nyíltsággal tárta fel a nábluszi akció mögött meghúzódó elméleti megfontolásokat:
„Ez a tér, amelyet most lát, ez a szoba, amelyre ránéz, nem több, mint ennek a térnek az értelmezése. Márpedig ezt az értelmezést ki lehet terjeszteni, persze nem korlátlanul, hiszen végső soron ennek is engedelmeskednie kell a fizika törvényeinek – tehát e tér épületeket és sikátorokat foglal magában. A kérdés az, hogyan értelmezzük a sikátort. Úgy értelmezzük a sikátort, mint olyan helyet – ahogy minden építész és várostervező teszi –, amelyen átsétálunk, vagy úgy értelmezzük, mint amelyiken tilos az átjárás? […] Mi úgy értelmeztük a sikátort, mint amelyiken tilos az átjárás, az ajtót, mint amelyiken tilos bemenni, az ablakot, mint amelyiken tilos átnézni, mert a sikátorban fegyver vár ránk, robbanó csapda vár ránk az ajtók mögött. Ez azért van, mert az ellenség a teret hagyományosan, klasszikus módon értelmezi, de én nem akarom alávetni magam ennek az értelmezésnek, és beleesni a csapdáiba. […] Ezért választottuk a falakon át való közlekedés metodológiáját […] a hadművelet alatt magunk is azt tanultuk, miképpen alkalmazkodhatunk a városi térhez, illetve hogyan alakíthatjuk ezt a teret a saját igényeinknek megfelelően…” Nos, kellő cinizmussal szemlélve a kérdéskört, elmondhatjuk: városrendezés ez a javából.
Negatív urbanisztika.
Hiszen nem másról van szó, mint hogy egy külső erő megpróbálja saját igényeinek megfelelően formálni azt az urbanisztikai közeget, teret, ahol céljait szeretné elérni. Más kérdés, hogy ez esetben a cél nem építészeti jellegű, hiszen kizárólag az ellenség fizikai megsemmisítése a feladat.
Ha feltesszük a kérdést, ugyan mi volt a XX. század legnagyobb olyan horderejű technológiai fejleménye, amely befolyásolta, miképp építjük városainkat, és hogy miképp élünk bennünk, úgy képzelem, többségünk a vasbetont, az acélszerkezeteket, a villamost, a metrót, a közparkokat, a liftet és az ehhez hasonló újításokat nevezné meg. Az igazság azonban az, hogy ezek mindegyike már valóság volt a XIX. század végére.
A XX. század ugyanakkor más tekintetben gyökeresen újraalkotta a városokról való gondolkodásunkat: csatatérként (is) kezdtük értelmezni ezeket a tereket. (Természetesen a városokban addig is vívtak fontos csatákat, ám ezek a harcok korábban elsősorban a város védműveinek szétrombolására irányultak, az utcákon folytatott harcok szinte kivétel nélkül az ostrom végét jelentették – legrosszabb esetben az ostromlók véres elégtételét az addig őket feltartóztató ostromlottakon.) Bár a nehéztüzérség egész városokat romba döntő támadásai az első világháborúban nyilvánvaló fordulatot jelentettek a korábbiakhoz képest, szempontunkból gyökeres változást a második világháború hozott e negatív urbanisztika tekintetében.
Mindez persze – ismét bocsánat a cinikus megfogalmazásért – némi kísérletezést is magában foglalt. A sztálingrádi csata e városi hadviselés mindenképpen első lényeges és kísérleti terepének tekinthető, amelynek tapasztalatait már a háború során igyekeztek felhasználni a stratégák – több-kevesebb sikerrel. Hogy 1956-ban Budapesten a túlerőben lévő szovjet hadsereg a forradalom és szabadságharc első napjaiban megalázó vereséget szenvedett egy maroknyi, de annál elszántabb magyar felkelőtől, azt mutatja, a városi terek efféle „újraértelmezése” nem egyszerű feladat.
Ötvenhatos szabadságharcunk fordulópont e tekintetben: talán az első olyan világraszóló esemény volt, ahol a városi hadviselés meghatározta a következő évtizedekre oly jellemző politikai szereposztást. Nevezetesen, ahol az akaratát és kultúráját a leigázottakra erőltető birodalom számára a problémát már nem feltétlenül a hegyvidékek és mocsarak, hanem a saját szemszögéből nézve éppily kényelmetlenül idegen városok jelentik.
Nem véletlen, hogy az új kor birodalmai következetesen az átláthatóság alapelveit igyekeznek érvényesíteni az építészet terén is, hiszen a hatalom által átláthatatlan és kiismerhetetlen terek demokratizmusa önmagában akadályt jelent a birodalom ellenőrző szerepének érvényesítésében. (Függetlenül attól, hogy ez a birodalmi rend bizonyos formáiban nyilvánvalóan civilizációs előnyöket is magában rejt a polgárok számára.)
Az új évezred birodalmai számára azonban egyelőre mégsem a modern városok dzsungele jelenti az elsődleges gondot. Harcászati szempontból most a periférián elhelyezkedő települések foglalnak magukban kockázatot: a XXI. század birodalmának rémálmát a harmadik világ látszólag szervezetlen, tehát nem a birodalom törvényeit követő városai jelentik. Éppen ezért ez az a környezet, ahol a legkevésbé érvényesül a támadók technikai fölénye, mert kénytelenek feladni a távolról való hadakozás (légicsapások, cirkálórakéták) kényelmét. (Az iraki Fallúdzsa amerikai ostroma sokat valóra váltott ezekből a rémálmokból.)
Izraelt manapság szokás szintén birodalomnak nevezni, még akkor is, ha az ország méretei alapján ezt nehéz igazolni. Mindenesetre tény, hogy a háborúk és a megszállt területek igazgatása tekintetében hadserege kevesekkel összehasonlítható tapasztalatokat szerzett az elmúlt évtizedekben. A városi hadviselésre is igaz ez, amellyel kapcsolatban tudományos igénnyel folyik a kutatómunka, majd az „eredmények” élesben való tesztelése. Weizman tanulmányában a nábluszihoz hasonló hadműveletben részt vevő egyik izraeli katona arról számolt be, hogy a többnapos akció alatt egy egész izraeli dandár végig a palesztinok otthonaiban tartózkodott annak ellenére, hogy gyakran órákat vett igénybe, amíg ily módon „négy-öt otthonnyit” haladtak előre a csapatok.
Nem feltétlenül igaz, hogy mindez kevesebb rombolással és civil áldozattal jár, mint ha a sikátorokba szovjet módszerrel, páncélosokkal nyomulnának be az IDF-csapatok. Az épületekben ugyanis tetemes kár keletkezik, és a falakon való áthatolás a polgári lakosság körében szedi áldozatait: a falakon ütött lyukakba a katonák néha vaktában tüzelnek, gránátokat dobnak, a családokat pedig sokszor napokra étlen-szomjan a szobáikba zárják.
Ilyenformán ez a taktika talán nyelvezetében rejti a legnagyobb veszélyt: a polgári lakosokat sújtó hadviselés neve várostervezés lesz, mérnöki tudomány, holott lehet, hogy a „háborús bűncselekmény” kifejezés jobban fedi az ilyen hadviselés lényegét.
origo.hu
Eltűnt pásztói nőt keres a rendőrség
