Maga a pokol sem lehet kegyetlenebb annál, mint ami kedden este fogadta a tűzoltókat a budapesti Műegyetem lángra kapott alagsorában. Este tíz körül érkezünk a helyszínre, s bár senki nem tud részleteket, a tengernyi kéken villogó lámpát látva sejtjük, hogy nagy a baj. „Később, később!” – hárítja el érdeklődésemet az egyik szóvivő, majd a főbejárat közelében álló rohamkocsi ajtaját becsapva rohan is vissza az épületbe.
A tűzoltókocsik és mentőautók már az egyetem előtti tér egészét elfoglalják, de így is szinte percenként futnak be az újabb és újabb szirénázó járművek. A hatalmas épületen kívülről nem látszik, hogy odabent tűz pusztít, de a lőtér olvadó gumiborításának fojtogató bűzét többutcányira is érezni.
Az előttünk fél órával megérkezett első tűzoltók tudják, hogy nagy a kockázat, ám a bent tartózkodó civilek miatt nincs idő gondolkodásra. Az első az emberek mentése – erre szólítja esküjük a tűzoltókat, akik félelmeiket félretéve rövid időn belül mindenkit ki is hoznak a veszélyes folyosókról. Később tudjuk csak meg, hogy hárman ezért saját életükkel fizettek.
A pincében olyan sűrű füst gomolyog, hogy centiméterekre sem látni, a hőterhelés hosszabb ideig még védőruhában sem elviselhető, a közlekedést pedig fizikai akadályok is nehezítik. A rendőrök és a polgárőrök próbálják minél távolabbra küldeni az épülettől a bámészkodókat, hiszen senki nem tudhatja pontosan, mekkora a veszély. A súlyos füstmérgezést szenvedett tűzoltókkal közben rohamkocsik száguldanak el az egyetem elől, több sérült viszont saját felelősségére a helyszínen marad. Az épületbe tűzoltók és rendőrök biztosítása mellett éjfél után nem sokkal jutunk be. Ekkor már csak a tűzfészek közvetlen környezetében folyik az oltás, de a pincelejáró felé közelítve így is fojtogat a füstszag. Az előtérben a mentők által hátrahagyott fecskendők, nejlon- és papírdarabok hevernek, szinte körülrajzolván a helyet, ahol ötven percen át küzdöttek a tűzoltók életéért. Mindhiába. A tragédiát, úgy tűnik, az okozta, hogy a légzőpalackokból kifogyott a levegő, a tűzoltók pedig nem találták a kiutat a gyilkos labirintusból. Talán kiderül, ki ezért a felelős.
Közben Bende Péter fővárosi tűzoltóparancsnok és Göndöcs Zsigmond, az Országos Mentőszolgálat főigazgató-helyettese rögtönzött sajtótájékoztatót tart, s befut Demszky Gábor főpolgármester is. Közösen indulunk a lőtér felé, amikor a földön megpillantjuk a végzetes bevetés talán legszomorúbb mementóit: a pincéből kihúzott sérültek légzőpalackjait és álarcait.
A csigalépcsőn a füst elszívására szolgáló vaskos csövet követve haladunk egyre lejjebb, többször is félrehúzódva, hogy utat engedjünk a sötétség felé siető tűzoltóknak. Lejutunk egészen a pincelabirintus elejéig, ahonnan azonban védőöltözet nélkül már lehetetlen továbbmenni. A kövezetet csúszós hab borítja, így a homokzsákokon lépkedve hátrálunk, majd jutunk vissza a földszintre. A lent tapasztaltaknál is sokkal megrázóbb azonban az aula lépcsőin ülő, fáradt és elkeseredett tűzoltók látványa. Páran közülük ásványvizes palackokkal próbálják hűteni magukat, többségük azonban csak némán ül a rideg kövön. Éjjel kettőkor a munkának még távol a vége, a csarnokra azonban mégis nyomasztó csönd nehezedik. Sokakban talán csak most, a bevetés vége felé tudatosul, mekkora árat is fizettek az életmentésért.
origo.hu
Brutális baleset az 5-ös főúton
