Rekviem a cigányzenéért

Gyermekkoromban nemigen szívlelhettem a cigányzenét. Mint oly sok családban, nálunk is leginkább a vasárnapi ebéd mellé dukáltak a magyar nóták, a rádióból előtörő dallamok sokáig a sárga tyúkhúslevest juttatták az eszembe. Valamiféle nemzedéki elferdülésnek tartottam akkoriban e muzsikát, s nem szégyellem bevallani, szeretett nagymamámat is értetlenül bámultam, amikor kis Szokol rádióját a füléhez szorítva dúdolgatta kedvenc nótáit.
Aztán minden megváltozott. Baráti borozások, a magyar népdal felfedezése, hosszú Kárpát-medencei vándorlások keltették fel bennem a cigányzene iránti érdeklődést. Bár népzenész barátaim gyakorta nyilatkoznak lekezeléssel a műfajról és a „kávéházi stílusról”, ők sem tagadják, hogy a cigányzene éppen úgy a nemzeti kultúra kitörölhetetlen része, mint például az Operaház épülete vagy egy Petőfi-vers.
A magyar nóta sajátos időutazásra csábít: kockás abroszos kisvendéglőket, frakkos pincéreket, hársfaillatot és szivarfüstös éjszakákat idéz egy olyan korban, ahol a sajtburger és légkondicionálás jeleníti meg a vendéglátást. A cigányzenéért olyan emberek rajongtak, mint Liszt Ferenc, Mikszáth Kálmán, Ady Endre, Tisza István, vagy a kortársak közül Helmut Kohl, Carlos Santana, lehetne sorolni vég nélkül a neveket. Dankó Pista, Magyari Béla, Bihari János a maga korában olyan ismert volt a nagyvilágban, mint később mondjuk Puskás Ferenc. Hogy a cigányzene társadalmi megítélése komoly felelősségérzettel párosult a régmúltban, azt bizonyítják Sárosi Bálint sorai: „Érthető, ha a nemzeti törekvéseiben erősödő társadalom figyelme öntudatlanul is feléjük fordult: nem csupán szórakoztatóknak tekintette őket, hanem tőlük várta a nemzet méltó zenei képviseletét. Legjobbjaikat ennek a szándéknak megfelelő mértékben és kitartással segítette.”
A cigány muzsikus honvédeknek játszott 1848–49-ben a tábortüzeknél, a Bach-rendszerben Kossuth-nótával élesztgette a hazafias érzéseket, hatalmas bálokon húzta a talpalávalót, még a hadifogságban is mulattatta a reményét vesztett magyarokat. Arra pedig már én magam is emlékszem, hogy a Székely Himnuszt és más tilalmas dalokat a cigányzenészek akkor sem felejtették el, amikor a szovjet indulók számították a zenei műveltség alfájának és ómegájának. Valóságos zenei nagyköveteink voltak a cigányzenészek a nagyvilágban, jó ízlést, biztos mesterségbeli tudást mutattak, bárhová is vetette őket a sors. Nemzeti romantika volna a cigányzene? Persze, hogy az. De micsoda nemzet, amelyik a saját romantikáját a legszívesebben eltüntetné a föld színéről?
Joggal vetődhet fel, hogy nem túlzás-e a címben is szereplő rekviem kitétel, azaz végleg el kell-e temetnünk a cigányzenét, vagy csak a műfaj átmeneti válságáról van szó? Sajnos, a jelek szerint a magyar nóta és annak autentikus előadói maholnap végleg eltűnhetnek a kulturális enyészetben. Kezdődött azzal, hogy szétporladtak a kisközösségek, megváltozott az életforma falun és városban. Bár 1927-ben még több mint tizenkétezer cigány muzsikus játszott az országban, az ötvenes években apadni kezdett a számuk. Igaz, még akkor is gond nélkül megéltek. Az utolsó döfést a rendszerváltozás jelentette számukra, amikor sorra bezártak a cigányzenés vendéglők. Az a furcsa helyzet állt elő, hogy külföldön manapság jobban megbecsülik a muzsikusokat, mint a saját hazájukban. A régi nagy zenészdinasztiák kihalóban vannak, s ha akad is vállalkozó kedvű, tehetséges utód, lassan nem lesz kitől ellesni a mesterségbeli fogásokat. Ezzel együtt hihetetlen mértékben leépült a legújabb nemzedékek zenei műveltsége. Kodály Zoltán országában manapság nem ritka, hogy éjszaka hazafelé tartó részeg kompániák úttörődalokat vagy technodalokat próbálnak „énekelni.” Gyakorlatilag nem ismernek egy népdalt vagy nótát sem, még ha szeretnének, sem tudnának együtt vigadozni. Az ének-zene oktatás évtizedek óta kiábrándító állapotot mutat Magyarországon, és nem is a tanárok, hanem az éneklés általános megítélése miatt. Nem tudom, hogyan jutottunk idáig, de tény: ha valaki nyilvánosan dalra fakad, rendszerint részegnek nézik. Népdalt, magyar nótát anyanyelven előadni korszerűtlen és idegesítő dolognak számít, míg a külföldi playbacksztárokat mindenki ismeri abban az országban, ahol köztudottan angolul sem tudnak rendesen az emberek. Jó, ha az átlagos magyar gyerek képes a Tavaszi szelet elénekelni, azt is pironkodva, szégyenérzettel, mintha valamilyen fogyatékosságát takargatná. Társaságban az emberek nem tudnak mulatni, énekelni nem tanították meg őket, de nem is igénylik, jó nekik a külföldi selejt. Ha a maradék cigányzenészek mesélni tudnának, miféle dalokat kénytelenek elhúzni a megélhetésükért külföldi turistacsoportoknak és magyar vendégeknek, valószínűleg minden jóérzésű ember fülig pirulna.
Ezek után cseppet sem csodálkozhatunk azon, hogy nemrégiben a szakma is felemelte szavát az áldatlan állapotok ellen. Július végén a Dankó Pista Oktatási, Kulturális és Érdekvédelmi Egyesület szervezésében, a 100 Roma Virtuóz Országos Egyesület és a Reményi Ede Egyesület közreműködésével a cigányzenészek foglalkoztatásának támogatásáért demonstrációt szerveztek a Parlament előtt. A fellépésnek kevés a foganatja, de legalább ráirányította a figyelmet a cigányzene értékeire. Igaz, a miniszterelnök helyett az Oktatási és Kulturális Minisztérium romaügyi stratégiai főtanácsadója vette át a petíciót, amivel szerencsétlen módon többségi-kisebbségi kérdést kreáltak egy tisztán kulturális természetű ügyből. Arra mindenképpen jó volt a demonstráció, hogy kiderüljön: a munkaügyi tárca, a kulturális minisztérium és az Országos Foglalkoztatási Közalapítvány 142,5 millió forintból kíván 300-400 állástalan zenész sorsán enyhíteni. Magyarul, a kormánynak annyit ér a cigányzene, mint néhány kátyú betömése a fővárosban. A hírek szerint egyébként a kormány képviselőjének közömbösségét látva, a muzsikusok azt tervezik, hogy szeptemberben újra utcára vonulnak. Leszögezhetjük, hogy a tanárok, a diákok, a mentők, a nyugdíjasok és a többik után a Gyurcsány-kormány egy újabb társadalmi csoportot haragított magára, hiszen semmibe vette a megélhetésért folytatott küzdelmüket.
Végezetül még egy idézet. Érdemes nagyon komolyan elgondolkodni azon, amit a kiváló Déki Lakatos Sándor nyilatkozott a Kossuth rádiónak: „Rákosi Mátyás nyilvános rádióadásban nacionalista giccsnek nevezte a magyar nótát. 1949-től 1955-ig tilos volt magyar nótát játszani, nemzettudat-hasadása lett a nemzetnek hatvan év alatt. És azt is elfelejtjük, hogy a cigánymuzsikusok, a cigányzene maga a polgárosodáshoz nagyban hozzájárult, az embereket összehozta. Most kinek van pénze, hogy lejöjjön ide a Mátyás pincébe? A magyarságot tönkretették anyagilag, azért nem tudnak sehova elmenni, nincs, hogy össze tudjanak jönni valahol, és beszélgessenek. Az a cél, hogy maradjon otthon, nézze meg az összevisszaféle Való Világot, ami hülyíti, nemzetteleníti, butítja a népet. Ilyen emberekre van szükség, úgy látszik.”