Rózsamáli

L U G A S

Úgy hagyta ránk a nemes irodalmi hagyomány, hogy vannak csudás dolgok égen és földön – ilyen például a Krúdy Gyula bátyánk emlegette gyönyörű nevű rózsamáli is. Mál – „a hegyek alakját tüzetesen jelöli”, közli a Czuczor–Fogarasi-szótár egyik vidéki levelezője; vagyis olyan hegyoldalt, „melynek belseje hasforma, hosszúkás, félgömbölyű, és vagy sima, vagy hepehupás. Azonban fő ismertetőjele az, hogy alatta különösen, de két oldalán is alacsony fekvésű völgy vagy út viszen, maga pedig az ezen szélekeni határ feldomborodott, általán fogva mintha alul és a két szélének egy része ily hosszú magaslattal volna beprémezve, szegélyezve.” Amúgy a „mál” igen sok helyen használt szó: például Hegyalján, különösen Tokajban. Tarcalon Mézesmál, Kismézesmál, Királymál, Bodrogkeresztúron Csókamál, Szegiben Hosszúmál, Tályán Tökösmál, máshol Nyulasmál és Cseresmál, Rozsnyón Szőlőmál található.
Így már nem is oly nehéz elképzelni, mi volna ez a gyönyörű nevű Rózsamálból származó rózsamáli. Bizony, nem illatozó szagos víz, és nem is titokzatos spinétdallam az idők mélyéről. A rózsamáli az rózsamáli – a legjobb bormárka, egy híres birtokbor; ma úgy mondanánk némi kis sznobériával: chateau-bor.
Ugyanígy gondolta ezt Vörösmarty Mihály is, aki a Krúdy előtti idők legjelentősebb szakértői és persze borivói közé tartozva mindent tudott a jó borokról, ahogy ezt Kemény Zsigmond is írta róla naplójában. Mert hát a kamarási író 1846-os pesti látogatásakor előbb a vadászatról és a „pisztolyászatról” folyt a szó, de a legtöbb mégis a borászatról – a versek csak a bor után jöhettek. S ezek közt is Vörösmarty szemében az erdélyi, gyulafehérvári rózsamáli került a legmagasabb polcra, amelyet az öreg Rákóczi György fejedelem borjegyzékei külön kiemelnek, s amelyet, mondja Kemény, „mindig vágyék az én Miskám megkóstolni”.
De ezzel a rózsamálival én is pontosan úgy jártam, mint Vörösmarty, aki megkérte látogatóját, szerezne be néhány tételnyi palackot. Olvastam, hallottam róla, kémeim jelentettek felőle, szerkezetét elképzeltem, elemeit akkurátusan szétszereltem, megvizsgáltam – elgondoltam egész „rózsamáliságát”. Elképzeltem színét, ízét, bukéját, szép kerek savjait, arányos testét, harmonikus vonalait, de inni – bizony, sose ittam. Így hát én is szerfölött „vágyék megkóstolni”.
És aztán Krúdynál jó pár éve valami eldugott kis helyen „találék” is pár sornyi utalást a misztikus rózsamálira – persze nagyobb ívű textusba csomagolva. Krúdy, csak ismételjük el a közismert tételt, minden olyan fontos dolgot tudott az életről és a halálról, amit tudni érdemes – de bizony az oly periferikusnak mondott és lényegtelennek tartott dolgokról is, mint a borászat vagy „bormanipuláczió”; ahogy e férfias tudomány nehéz mesterségét Vörösmartyék nemzedéke mondta.
És Krúdy anyaga csillogott is, mint Attila király legendabeli kincse. Egy idősebb szakférfiú, egy „borászati főmérnök” néhány kisebb etűdöt muzsikálgat ebben az írásban földi pályájának mementójaként (Az ember, akinek szőlővirágszaga volt a novella címe). És hát jócskán akadt neki a vastag kottából honnét lapoznia, mivel borászati felügyelőként háromezer pincét látogatott végig a régi, klasszikus Magyarországon. És hát micsoda háromezer pincét! – jajdulok fel most, a nagy szőlőhegyi romlások idején. Ráadásul a filoxéra előtti fénykorban! Szinte beleborzongok, ha a mai olvasóra gondolok, mivel évente ez legkevesebb száz pincelátogatást jelentett… De L. úr, ez az öreg „szőlővirágszagú ember” mindent látott és mindent felírt szőlőkről, pincékről, szüretekről, vincellérekről és borokról, így az egyik kedvencéről, a rózsamáliról is. „A valóságos mennyországot látni a »rózsamáli« színeiben, amelyekben percekig lehet gyönyörködni, amíg az ember megérinteni meri ajkával is ez égből földre szállott szivárványt. Itt lila, ott sárga, amottan meg rózsaszínű ez a »rózsamáli«, amely oldalról nézzük a poharat. Talán még a vak is visszanyerné látását, ha egy pohár rózsamálit adnának a kezébe. Ha életem bealkonyul, ilyen borral teli pohárba szeretnék nézegetni naplementekor. Minden évszakát látni e borban az életnek. Tavasz haloványságai az őszi hold sárga arany színeivel keverednek.” Aztán persze a szép és cifra monológokat előadó L. úr harminc év szenvedélyes pincejárása után – sört ivott. Abból is csak egy pikolóval.
Másodszor Csávossy György nagyszerű könyvéből úgy értesültem róla, hogy a Gyulafehérvár Rózsamál nevezetű domboldalán termett szőlőből a XX. századi nagy romlások ellenére még mindig készül valódi rózsamáli – igaz, jóval kisebb táblákról, mint a fejedelmi időkben, de változatlan minőségben, és úgy is készítik, mint a gyulafehérvári érsekség miseborát. Virágillatú, csodás vegyes bor – eredetileg a járdovánnyal és a kövérszőlővel bővelkedik, de a régi királyszőlő is nyomot hagyott a három szőlőfajta nászából készített ital íztérképén. Merthogy a járdovány amúgy közönséges fajta volna, pedig jó bort ad, ám ritkán szűrték külön, legfeljebb, ha pezsgőalapanyagnak készítették – a Rózsamálban lehet a régiek szerint a „hosszúkás szemű, kövér és rozsdás járdovánokat mint hazájokban levőket feltalálni”. A kövérszőlő is Erdély-Hegyalja őshonos fajtája (Tokajban régóta használják, újabban a Somlón is találkoztam vele). Kiváló, „megejtő zamatú” bort ad, jellemezte Csávossy. A királyszőlő is erős, tüzes ború, de kissé könnyű és zamat nélküli egymagában.
Ám fájdalom, valahogy még mindig nem jutottam el Gyulafehérvárig, csupán Déváig. Itt legutóbb is Hátszeg felé kellett kanyarodnom, pedig a fejedelmi székvárosba, annak is híres dűlőjébe vágytam a leginkább. Így persze a rózsamáli titokzatosan tükröződő fényeiben nem is pillanthattam meg a mennyországot – pedig mint valami különös álmoskönyvben, úgy szerettem volna benne lapozgatni. Hátha megértenék ezt-azt, valami fontos, földöntúli titkot életről, küzdésről, fájdalomról. S mondjuk, legfőképpen a halálról. De nem sikerült, és most csak várom az én látogatómat, akinek nyugodtan azt mondhatnám, amit Vörösmarty is mondott: „Nosza, Kemény Zsiga, hozzad csak az átalag rózsamálit!”