Sompálinka, fenyőméz

Elszánt kutatók gyakran beszámolnak róla, hogyan találták meg a tér és az idő félreeső bugyraiban a régi életformák emléknyomait. A gyűjtögetés, erdők-mezők kincseinek öszszeszedése és feldolgozása egy-egy erdei zugban, szirtek karéjozta távoli tájon ma is elevenen élő foglalatosság, és szinte ugyanabban a formában hagyományozódott napjainkig nemzedékről nemzedékre, ahogy honfoglaló eleink gyakorolták.
Dél-Gömör falvait járta be a múlt század nyolcvanas éveiben Zsupos Zoltán néprajztudós, és beszámolt az ott tapasztaltakról. A táj falvai nagyrészt Szlovákia területére esnek, ám „magyar jellegüket általában megőrizték”. Erdők, dombok és hangulatos vadvizek környezetében húzódnak, és ma is gazdag tárházai a népi hagyományoknak: meséknek, daloknak, táncoknak, játékoknak és más archaikus szokásoknak.
A gyógyfüvek, vadon termő gyümölcsök és gombák gyűjtése tavasztól késő őszig folyik. Meglepő az az ezernyi lelemény, mellyel a táj népe erdő-mező ajándékait hasznosítja. „Péter-Pálkor, ha esik az eső, akkor veti az Úr a gombát” – tartja a szuhafői regula. „A gomba csak éjszaka nő – vélik a csermosnyaiak –, mikor a harmat lerakódik a völgyben.” Amúgy a gombák sok fajtáját ismerik, és a maguk módján hívják bornyúpiszkának, potypinkának, pencernek, bábaskának, táncos-, szentgyörgy-, ecset- és úrigombának, cser- meg disznószepének. Frissen is eszik, levesnek, tojással vagy „sparhelt tetején sütve”, de – ínséges napokra gondolva – ponyván szárítják és fagyasztják is. A deszkán, tepsiben vagy kosárban „aszalt gombát”, mely „akkor jó, ha már csörög”, ritka szövésű tarisznyában tartják, újabban befőttesüvegekben. A katolikusok nagypénteken, karácsony vigíliáján és szilveszterkor hagyományosan gombával készült savanyú bablevest főznek.
Gyűjtik a boronyicának mondott fekete áfonyát is, mely Hárskúttól a romantikus emlékezetű krasznahorkai vár tövéig sokfelé megterem. Aszalják, kompótot és lekvárt főznek belőle télire, hasmenésre gyógyszerül használják, de bort is (boronyicabor) készítenek belőle, mely hitük szerint „a vért felerősíti”. A szlovák eredetű szóval brusnyicának nevezett vörös áfonya, mely nem olyan édes, mint a fekete, nagy vastartalma miatt főként gyógynövényként hasznosul. Az érett bodzát előbb átpasszírozzák, majd lekvárt főznek belőle. Ritkábban pálinkát is. Gyűjtik és – a mogyoróhoz hasonlatosan – csemegeként ropogtatják a bükkmakkot. A borókabogyóból pálinkát készítenek, de köhögés és szívpanaszok ellen is élnek vele.
Nem marad el természetesen az érett málna, a som és a kökény, a csipkebogyó, a galagonya meg a szeder begyűjtése sem. Kompót, lekvár és itóka (bor meg pálinka) készül belőlük. A vadalmából, melyet vadókának mondanak, szárítmányt és almavíznek nevezett bort csinálnak. Ugyanígy hasznosul a vadkörte, melyből még levest is főznek. Az asszonyok hiedelme szerint a fonóban aszalt vadkörtét kell rágcsálni, hogy az álom elkerülje őket.
A fenyőméz a fák tavaszi hajtásából készül. Két órán át vízben főzik a hajtásokat, közben kavargatják, majd bőven megcukrozzák. Mézet ad a pimpó virága is. A fenyő rügyeiből, a hársvirághoz hasonlóan, teát főznek. A nyír, a fenyő meg a bükk gyantáját (enyűnek mondják) a gyerekek eszik. Szeretik a nyírvizet is, melyet nyírviricsnek hívnak. Belehasítanak a fa kérgébe, nádcsövet illesztenek oda, és üvegben felfogják az édeskés viricset.
Se szeri, se száma a jószág takarmányozására felhasznált növényeknek. Emberek és állatok gyógyítására, de bajelhárításra és szemmel verés ellen is használják a – főként „füvesasszonyok” gyűjtötte – apróbojtorjánt, fecske-, pokol-, szentmárton-, varjú- és veronikafüvet, csalánt meg ökörfarkkórót, pemetét, macskatövist és farkasalmát, vérfüvet meg vadkonkolyt, beléndeket, kecskerágót és kakukkfüvet. Már a nevük felsorolása is olyan, mint egy archaikus ima.