Szusza, a góleádor

A Megyeri úri temetőben tegnap délután kísérték utolsó útjára Szusza Ferencet, az Újpest egykori 24-szeres válogatott labdarúgóját. A 82 esztendős korában elhunyt gólrekorder pályafutása rendkívül gazdag volt sikerekben, hiányérzete csak amiatt lehetett, mert az 1952-es olimpiáról és az 1954-es világbajnokságról is lemaradt. Az Újpest stadionját róla nevezték el, emléke már csak ezért is örökre velünk él.

Szusza feküdt a padon, Pető Gábor gyúró vette kezelésbe. Hja, érdemek is voltak a világon! Aztán előkerült egy labda, s a hajdani csatár ültében dekázni kezdett. Egy, kettő, három, négy, öt… A többiek nézték és gyönyörködtek. Mintha megállt volna az idő. Lehet, hogy újra ezerkilencszáz-nemtudomhányat írunk – gondoltam –, s készülődik az Újpest a Kispest ellen? Természetesen Szusza a jobbösszekötő. S a társak: Nagymarosi, Kirádi, Bódis, Várni, Egresi…
– Csöpi! – kiáltott fel Nagymarosi, amikor Egresi, a volt válogatott szélső kissé meghízva „begurult”. Nem, nem ezerkilencszáz-nemtudomhányat írtunk. Egresi figyelmeztetett bennünket, hogy elmúlt az idő. Szusza állt a mérlegnél, s méricskélte a társakat. Ki tudja, mikor mérték magukat utoljára? Következett a kérdés abból, hogy halálosan kíváncsiak voltak egymás testsúlyára. Akkor, ott az öltözőben.
– Fiúk! – csattant fel Kármán József.
– Az Újpesti Dózsa öregfiúk szervezőbizottsága nevében kihirdetem az összeállítást. De ne legyen sértődés, mindenki játszani fog a kétszer harmincöt perc alatt. És sorolta a neveket: Szentmihályi – Káposzta, Nagymarosi, Sóvári – Halmai, Solymosi, Borsányi – Nagy, Szusza, Kuharszki, Halápi. Csere: Molnár, Samus, Sólyom, Török.
Nem volt ellenvetés, az összeállítást Jávor Pál, az Újpest volt edzője hagyta jóvá.
– A taktikáról beszélgessetek, gyerekek, mert még zavarba jöttök – mondta Kármán József, aztán leült Nagymarosi mellé.
– Misa, te vagy a rangidős, te leszel a kapitány.
– Én nem vállalom! – vágta rá a volt fedezet halálosan komolyan.
– Nézd. Itt korra megy a dolog…
– Én sohasem szerettem.
– Igenis te fogsz választani!
Ha az ember csak fültanúja lett volna a vitának, hihette tán, hogy ezerkilencszáz-nemtudomhányban vagyunk. És elindultak a játékosok kifelé. A szurkolók pedig alig várták, hogy a szemeikkel megsimogathassák őket.
– Tényleg, jön a Feri! – mondták.
– Jó napot, fiatalemberek! – mondta Szusza, amikor a közelükbe ért. És a szurkolók megszorították a kezét, és nem akarták elengedni… És könnyes lett a szemük.
És jött Jaksi bácsi is és letelepedett a kapufa mellé.
– Szállj be, Palikám – mondta valaki, aki még láthatta 1932-ben a válogatottban futballozni.
– Ne kívánj ilyen rosszat! – mondta az idős Jávor Pál.
Az ellenfél egy harmadosztályú BLASZ, a Budapesti Labdarúgó-szövetség csapata volt.
– Kicsit erős ellenfelet kerestünk – jegyezte meg a korelnök. – Hiába a technikai tudás, itt futni is kell…
Szabadrúgás a 16-osról, Szusza állt a labdának. A kapus jobbra ment, a labda a bal felső sarokba. Az egyik szurkoló: – Uram, látta ezt a szabadrúgást? Régen is micsoda gólokat lőtt!
n
Ezerkilencszáz-nemtudomhányban, amikor… „Nincs elveszett mérkőzés – írta a Képes Sport 1941. február 25-i száma. – A Kispest behozta a 4-1-re vezető Újpestet… Szusza, a tizenhét éves újpesti újonc három góllal mutatkozott be.”
– Ez volt az első NB I-es mérkőzésem – emlékezett Szusza Ferenc. – A Kispest ellen, a kispesti pályán. Akkor még a Báró Wesselényi Miklós Felsőkereskedelmi Iskolába jártam. Diáksapkában mentem ki a meccsre. A villamoson a fülembe csengett: „Hogy a fenébe lehet ilyen kis gyereket betenni a csapatba?!” Visszafelé az a mondat járta: „Hogy futballozott ez a gyerek!” Persze se kifelé, se befelé nem ismertek meg. Emlékszem: Vécsey volt a kapus. A csatársorunk: Ádám, Vidor, Zsengellér, Szusza, Tóth III. Szerdán az iskolaválogatottban rúgtam a labdát, vasárnap az NB I-ben. S hogy mi minden múlik a véletleneken: a bajnokság kezdete előtt a Törekvéssel játszott a nagy csapat barátságos meccset. 1-1 volt a félidő. Berzi rálépett egy jeges rögre és megrepedt a bokája. Takács „Mari néni”, a trénerünk átkiabált a másik pályára: „A Szusza gyereket küldjétek ide!” A második félidőben hét gólt rúgtam, s ezzel 8-1-re nyertünk. És vasárnap játszottam az NB I-ben.
„Különleges mérkőzés volt! – írta a Képes Sport. – Azért, mert váratlan fordulatok egész sora izgatta fel az ötezer főre tehető közönséget. A kispestiek legügyesebb csatára, Beke lőtt gólt…, ám egy óvatlan pillanatban a fiatal újpesti balösszekötő, Szusza olyan védhetetlen gólt zúdított a kispesti hálóba, hogy még az ellenfél drukkerei is elismerőleg bólintottak. Egyáltalán nem volt lámpalázas. De Szusza nem állt meg, mert nemsokára csaknem ugyanarról a helyről újabb védhetetlen gólt lőtt a másik sarokba. Kiváló játékos lesz ebből a fiúból. Ebben a félidőben Balogh távoli labdáját a kispesti kapus csúnyán elnézte, és már 3-1-re vezetett az Újpest. Szusza a kapufát is eltalálta. Azt hitte mindenki, hogy a mérkőzés már eldőlt, mert a szünet utáni első percben Szusza újabb gólt lőtt. De váratlanul feltámadt a Kispest és negyedóra leforgása alatt behozta az újpestiek előnyét.”
Szuszát ez a mérkőzés beárazta.
n
Ezerkilencszáz-nemtudomhányban, azaz a helsinki olimpia előtt Budapest és Moszkva néven játszott a két ország válogatottja.
2-1-re kikapott a csapat, s utána, este öszszejött a társaság abban a szobában, a Vörös térre néző National Hotelban, ahol Szusza Bozsikkal együtt lakott. Nem volt túlságosan vidám a hangulat, amikor…
– Buzánszky Jenő kidobott egy pezsgős-üveget azt ablakon. Nem talált el senkit, de arra a területre esett, amely a központi bizottsági tagok számára kijelölt sáv volt… Borzasztó nagy cirkusz lett a dologból. A rendőrség kihallgatta Bozsikot. Ez és ez történt, senki sem tagadta. „Maga volt?” Cucu azt válaszolta, hogy nem. Bozsik párttag volt, mindjárt el is engedték. Jöttem én. Mondjam meg, hogy ki volt… Hát ki árulja el a társát? Azt feleltem, hogy nem tudom, ki dobta ki az üveget az ablakon. De hát ketten voltunk abban a szobában, s ha az egyik azt mondja, hogy nem ő volt, akkor csak a másik lehet… Hazajött a csapat, engem pedig ott hagytak! Írták a jegyzőkönyveket Magyarországra. Aztán engem is hazaküldött a követség, és elcsendesedett minden – mesélte Szusza Ferenc egykor.
Ezt az intermezzót Sebes Gusztáv sohasem feledte… Szusza a szabótól tudta meg, hogy nem utazik az olimpiára! Pedig fél évig kapta az ötezer kalóriás csomagokat. Már megvolt a formaruhája, aztán átszabták Hidegkutira, akivel mindvégig jó barátok voltak. Szusza 1952. május 24-én Moszkvában játszott utoljára a válogatottban, s aztán legközelebb csak 1956. július 15-én a Népstadionban, a lengyelek ellen, de akkor már Bukovi irányított. Annak idején Kocsis és Puskás volt a két ék. Őket kellett a középpályáról futtatni, Szusza volt a hátra vont center. Tőle vette át aztán Hidegkuti ezt a szerepet.
– Sajnos, sokszor megsérültem – mondta egyszer –, a mérkőzések után bedagadt a térdem, ezért kellett kihagyni, nem lehetett rám számítani. Különben is: megértem én Sebest, hogy amikor a csapatnak jól megy, minek akkor változtatni. Többször megesett, hogy kifakadtam, mert nem féltem tőle. És milyen az élet: amikor 1957-ben az Újpesthez szegődött, engem kért meg, hogy segítsem…
n
Svájc, 1954, labdarúgó-világbajnokság. Szuszát a 22-es keretbe jelölte Sebes. Sándor Csikart nem jelölte. Minden szerepkörre két játékost. A balösszekötő posztjára Szuszát és Puskást. Ha Öcsivel valami történik, ott legyen Szusza. És milyen a sors, egy ember sérült meg súlyosan: Puskás. Egyedül Szuszát hagyta ki Sebes. Ezt nem tudta megmagyarázni sosem. Elmentek csatártartalék nélkül, és inkább elvitt három kapust. Indulás előtt egy vagy két héttel derült ki, hogy Szusza nem utazik.
Gyakran kérdezték tőle: – Emlékszel, mekkora gólt rúgtál ezen és ezen a mecscsen?
– Emlékszem – mondta, pedig nem emlékezett. Nem jegyezgette, csak rúgta a gólokat. Egy-kettő maradt meg, pedig volt közötte néhány különleges. A sportlapból tudta meg, hogy 21 év alatt 463 bajnoki meccsen 397 gólt lőtt az NB I-ben! Ez abszolút csúcs. Huszonnégyszer volt válogatott. Csak gólkirály nem tudott lenni. 1956-ban állt hozzá legközelebb, de a forradalom miatt a bajnokság nem fejeződött be. 1945-ben, az úgynevezett gyorsbajnokságban az utolsó forduló döntött – Zsengellér javára. Az újpesti szurkolók két babérkoszorút csináltattak. Haláláig őrizte a felirattal együtt: „Az Újpest gólkirályának.”
„Szögletet harcol ki az Újpest – írta Ocsovai Gábor a Micsoda gólok című könyvében. – Eddig minden kornert Zsengellér rúgott. Most azonban Szusza sétál ki mosolyogva a zászlóhoz. Csodálatosan íveli be a labdát, pontosan Zsengellér fejére – s onnan már benn is táncol a királyi gól.”
1961-ben még fél szezont játszott a bajnokságban. Utána egy évig az Újpest segédedzője volt, két évre Győrbe került edzőnek, majd vissza Újpestre, ismét Győrbe, aztán 1971-ben a Górnik Zabrzéhoz Lengyelországba. 1972-től ’77-ig Spanyolországban, a Betisnél edzősködött.
Nem felejthetem pirospozsgás arcát, ősz haját, eleganciáját. Láttam a fiúkat, újpestieket és győrieket: azt írták a lapok, az emlékére futballoztak; a mezükön Szusza fényképe díszlett, s a neve volt olvasható…
De tudják egyáltalán, hogy ki volt?