Törésvonalak

k ö n y v e s h á z

Régóta érdekel a német–orosz viszony, valamint Hitler és Sztálin kapcsolata, illetve az, ahogy egymás lépéseire reagáltak, különösen, ami az 1939–1941-es időszakot illeti – írja John Lukacs, aki korábban többször publikált a második világháború eseményeiről. Újabb kötetében Hitler és Sztálin perspektívájából tekinti át a Németország elleni szovjet offenzívát.
Bár 1939-ben a két szuperhatalom vezetője megnemtámadási szerződést kötött, 1941. június 22-én a hitleri Németország csapatai háborút indítottak a Szovjetunió ellen. Eddig az időpontig úgy tűnt, hogy Hitler legfőbb célja Nagy-Britannia legyőzése. Ezért a júniusi támadás Lukacs értékelése szerint a „második világháború legfontosabb fordulópontja” volt; és Hitler, aki egész Európát uralma alá kívánta vonni, mondhatni, törvényszerűen bukott el.
Lukacs párhuzamosan mutatja be Hitler és Sztálin gondolkodásmódját, majd a német támadás körülményeit és következményeit. Hitler fokozatosan, „töprengések árán” döntött az offenzíva mellett, már fél évvel korábban megparancsolta a Barbarossa-terv kidolgozását. Úgy gondolta, hogy Németországnak valójában nem Nagy-Britannia, hanem kelet felé kell terjeszkednie. Emellett hatással volt elveire a kommunizmussal szembeni megvetése is. „Tehát: russzofóbia, német terjeszkedés és antikommunizmus” jellemezték Hitler politikai, társadalmi, ideológiai és stratégiai gondolkodását. Terveit befolyásolta az 1938-as müncheni válság idején kialakult gondolkodásmódja, továbbá az Egyesült Államok és Japán viszonya is. Ugyanis úgy vélekedett: ha Németország megsemmisíti a Szovjetuniót, akkor Japán olyan hatalommá válhat, amelyik megkeserítheti az amerikaiak életét.
Míg Sztálint, aki még Hitlernél is kevesebbet tudott a világról, „gyanakvás, alattomosság, titkolózás és durvaság” jellemezte. Egyrészt készült a háborúra, másrészt pedig a nyugati államok bukását várta, hogy a „kommunizmus diadalmasan előrenyomuljon Európában”. A világháború kezdete előtt a nyugati demokráciák arra számítottak, hogy a szovjet vezető szövetségre lép velük Hitlerrel szemben. Sztálin azonban másként gondolta, ő az orosz–német kapcsolatok megerősítésére törekedett.
„Ez a könyv kevesebb, mint monográfia, de több, mint eseménytörténeti összefoglaló” – írja a szerző. Szerkezetét és tartalmát tekintve John Lukacs legújabb munkája népszerűsítő céllal íródhatott. A szerző folyamatosan hangsúlyozza, hogy célja a Pürroszhoz hasonlítható két diktátor gondolkodásának összevetése, kapcsolatuk ismertetése. Sztálin és Hitler viszonyát új megvilágításban, az ismert eseménytörténeti háttér keretein belül mutatja be – néhol kifejezetten szemléletesen. Megtudhatjuk például, hogy milyen napra ébredtek 1941. június 22-én Berlinben, Moszkvában, Londonban és Washingtonban.
John Lukacs az 1941. június 22-én kezdődött támadást egészen máig ható eseményként értékeli, amelynek következményeként megerősödött a Szovjetunió. Sztálin a világháború után visszautasíthatta az amerikai Marshall-tervet, de fél évszázad sem telt el, és a szovjet birodalom összeomlott, így egyetlen szuperhatalom maradt talpon, az Amerikai Egyesült Államok. Ám nem hagyhatjuk figyelmen kívül a szerző figyelmeztetését: „úgy tűnik, a Gondviselés nem engedi, hogy óriások uralják a világot, vagy akár csak a világ nagy részét”.
(John Lukacs: Hitler és Sztálin. 1941. június. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2006. Ára: 2200 forint)