Utánuk a vízözön

Mind ez ideig a szövetségi katasztrófaelhárítás vezetője az egyetlen igazi áldozata annak a politikai romeltakarításnak, amely a Katrina hurrikán pusztítása után kezdődött az Egyesült Államokban. A következő Kathleen Blanco, Lousiana kormányzója lehet, de eközben Ray Nagin New Orleans-i polgármester és Bush elnök is viszonylag épségben vészelte át a természeti csapást követő politikai vihart.

Egy nemzeten múlik – ezzel az érthetően szarkasztikus címmel jelenik meg könyv egy évvel azt követően, hogy a Katrina hurrikán 2005. augusztus 29-én elérte New Orleans városát. Ahhoz képest ugyanis, hogy nem kevés részletes előrejelzés állt rendelkezésükre, az illetékes katasztrófavédelmi szervek hatékony fellépését elsősorban a létező cselekvési tervből is kihallatszó összehangolatlanság, a kommunikáció hiánya hiúsította meg. Ez szerepel az ügy vizsgálatára összehívott kongresszusi vizsgálóbizottság öt hónap múltán nyilvánosságra hozott jelentésében.
„A bürokrácia köde” – ahogy távozásakor Michael Brown találóan és önironikusan összefoglalta, miért futottak zátonyra az átfogó mentési műveletek. A tragikus tévedések e vígjátékában jellemzően a Szövetségi Katasztrófaelhárítási Hivatal (FEMA) igazgatója volt az, aki a politikai romeltakarítás első és azóta is utolsó áldozatává vált.
Akik a FEMA felelősségét firtatják, azzal vádolják a katasztrófaelhárítás volt vezetőjét, hogy vagy túl meggondolatlanul, vagy túl körülményeskedően lépett akcióba. A város kényszerevakuálásakor például egyenként kétezer dollár értékű, bankkártya formájában terjesztendő segélyt osztott szét anélkül, hogy figyelemmel kísérte volna, ki hogyan használja fel az összeget. A kormányzati számvevőszék szerint így mintegy 1,4 milliárd dollár találta meg ideiglenes nyughelyét kaszinókban, jegypénztárakban vagy utcalányok pénztárcájában. A konkrét kérelmek teljesítése viszont mindmostanáig gyakran szenved késedelmet.
George Bush ezért – az időleges népszerűségvesztésen túl – minden különösebb aggály nélkül vállalhatta magára a felelősséget a szövetségi szinten elkövetett mulasztásokért, hiszen a vezéráldozatot megtalálta. Ekkor már az a márciusban közzétett videofelvétel is aktualitását vesztette, amelyiken a katasztrófavédelem prominensei tájékoztatják az elnököt, milyen aggasztó mérvű pusztításra kell számítaniuk, az pedig még csak kérdést sem intéz hozzájuk.
Mindezzel együtt Louisiana állam kormányzója, a demokrata Kathleen Blanco lehet az, aki hosszú távon a legtöbbet veszítheti. Ezt a nagypolitikai cirkusz mellett legfőképpen a vészhelyzet idején tanúsított tétovaságának köszönheti. Bár augusztus 27-én kijelentette, felkészültek az ítéletidő érkezésére, a negyvennyolc órában meghatározott idejű kényszerevakuálási intézkedésre csak húsz órával az előtt adott utasítást, hogy a hurrikán végigtarolta volna a várost. Az NBC által rögzített megejtő dialógus tanúsága szerint afféle döntéshozói önképzőkörnek foghatta fel a rá háruló szerepet a kialakult válsághelyzetben. („Nagy szükség lenne a hadseregre” – szólt egyik munkatársához. „Igen, így van” – válaszolta az. „Ezt pedig már az első felhívásomban is említenem kellett volna, nem?”) Ugyanez a határozatképtelenség kísértett abban a huzavonában, amely a kormányzó és Bush között zajlott a Nemzeti Gárda bevonása körül. A válságkezelés hatékonysága érdekében szeptember 2-án történt találkozójukon épp az elnök tett javaslatot arra, hogy a Nemzeti Gárda kormányzói felügyelet alatt álló egységeit is szövetségi irányítás alá helyezzék. Noha New Orleans polgármestere, Ray Nagin támogatta ezt az elképzelést, Blanco csak huszonnégy órás gondolkodási idő után utasította vissza, ami egyébként önmagában nem lett volna probléma, hiszen arrafelé kényesen ügyelnek arra, mit ad fel egy állam hatásköreiből a szövetségi kormányzatnak és mit nem. Márpedig a Nemzeti Gárda helyi irányítása szimbolikus kérdés a Washington túlhatalmától óvó évszázados polémiában, tehát akár még pozitív hozadéka is lehetett volna a határozott kiállásnak: csak ugye, megint az a késlekedés…
Homály fedi azt is, miért nem engedte meg Blanco a Vöröskereszt munkatársainak, hogy eljuttassák segélyeiket a rászorultaknak akár a városban, akár az evakuálási övezetben. A kormányzó asszony egy nappal az elnök után, szeptember 19-én tett felelősségvállalási beismerése már túl későn hangzott el ahhoz, hogy segíthessen bárkin is. Amikor pedig az újjáépítést koordináló bizottságot csak október végére sikerült felállítania, a Time magazin már önálló fejezetet szentelhetett Blancónak az Amerika legrosszabb kormányzói című sorozatában.
Nem tudhatjuk, a kormányzó fellépésében milyen jelentősége lehet az esetleges hatalmi villongásnak a város szintén demokrata polgármesterével, aki 2003-ban látványosan a republikánus jelöltet támogatta a kormányzóválasztáson. Az egy évvel korábban történt hivatalba iktatásakor a politika színpadán először vendégszereplő Ray Nagint sem makulátlan válságmenedzseri teljesítményéért dicsérik. Ugyanakkor úgy tűnik, a polgármester lesz a katasztrófa nagy politikai túlélője. Pedig neki is van egy-két tétel a „számláján”. Sokan érthetetlennek tartják például, hogy miért állomásozott üresen a parkolóban New Orleans buszainak többsége az evakuálás idején. „Mert senki nem volt, aki vállalta volna, hogy vezesse őket” – hangzott a lakonikus, ám nehezen elfogadható válasz. De Naginnak volt annyi szerencséje, hogy nem kellett nyilvánosan megkövetnie a túlélőket és az áldozatokat az elkövetett hibákért. A Katrina gerjesztette hullámok olyan megnyugtatóan csaptak át a feje fölött, hogy áprilisban már a „csokoládéváros” régi dicsfényének visszaszerzésére fokuszálhatta huszonhárom másik jelölt ellen is nyilvánvaló sikerre ítélt újraválasztási kampányát. Amint ezt sikerül véghezvinnie, második mandátuma lejártával visszavonulását is kilátásba helyezte.
Ha tényleg így tesz, az utókor számára mindenesetre nagyvonalúbb vezetőnek tűnhet, mint demokrata párttársai közül sokan, akik a hurrikánt saját politikai érdekérvényesítésükre használták fel. Blanco kormányzó asszony mellett, aki többször is kinyilvánította indulási szándékát a 2007-es kormányzóválasztáson, az egykori elnökjelölt, Al Gore mindvégig következetesen George Bush egyszemélyes felelősségét hangsúlyozta, amit érthetően nem mindenki díjazott. A politikai felelősség kérdése mindazonáltal egy év után is napirenden maradt: az egyéves évfordulóra készült kötet fülszövege a híres író, Norman Mailer tollából származik, előszavát az az Illinois állambeli Barack Obama szenátor jegyzi, akiről nem egy visszautasító nyilatkozata ellenére azt suttogják, a Demokrata Párt favoritja lehet a 2008-ban esedékes elnökválasztáson.
New Orleans ennek a küzdelemnek az árnyékában lábadozik sérüléseiből. Becslések szerint végleges felépülése még három–öt évet vesz igénybe, a közellátás helyreállításához szükséges egymilliárd dollár majdnem fele azonban az ígéretek ellenére még mindig hiányzik a város kaszszájából. Elenyésző részösszege ez amúgy annak a 110 milliárdnak, amennyit az ország az újjáépítésre fordít a katasztrófa sújtotta térségben, de ha erről kérdezik, a FEMA most már nyugodtan megvonhatja a vállát: a pénz célszerű felosztása az egyes államok hatásköre. Mississippiben például jóval gyorsabban jut el a rászorultakhoz, mint Louisianában. New Orleans belterületein néhol még most is áll a tavaly beözönlött víz, néhány héttel ezelőtt a romok alól még mindig kerültek elő holttestek, amelyek tovább gyarapítják a mind ez idáig 1300 fős veszteséget. A közbiztonság alig működik, a város vérkeringésének pedig égető szüksége lenne arra a kétszázezer emberre, aki még nem tért vissza és talán soha nem is fog a hurrikán előtt mintegy félmilliós lélekszámú városba.