A sógorok köszönik, jól megvannak

Österreich. Hier geht’s uns gut. Ausztria. Jól megy nekünk, itt jól megvagyunk – olvasható Bécs egyik óriásplakátján, a Südtiroler Platzon. Ezek Wolfgang Schüssel kancellár szavai, aki hátizsákosan, egyszerű kockás ingben egy tiszta forrás fölé hajolva inni készül. Kell-e ennél többet mondani egy ország helyzetéről, az ország vezetőjének? Aligha, főként ha hiteles politikus mondja, és igaz.
Másfél év után ismét néhány napot Bécsben töltöttem, és keserűen kellett tapasztalnom, hogy a sógoroknak megint jobb lett. Nem az irigység beszél belőlem, hiszen történelmi tény, hogy 1955-ben, kikerülvén a szovjet érdekszféra alól, más irányt vett az osztrák gazdaság, társadalmuk politikai és morális fejlődése. Ezért tudomásul vettem húsz évvel ezelőtt is, hogy mennyivel rendezettebb, tisztább a fővárosuk, mint a miénk, udvariasabbak, vidámabbak az emberek, és minden szempontból előttünk járnak vagy harmincöt évvel. De a rendszerváltás után tizenhat évvel álmomban sem mertem volna gondolni, hogy Budapest nemhogy megpróbált volna felzárkózni, lépést tartani a szabadság felkínált lehetőségével, hanem még inkább visszafejlődött Bécshez képest.
Ahhoz, hogy élhető legyen egy város, sok apró dolognak kell összeállnia egésszé. Látható, érezhető, hogy Bécs nemcsak a turistáké, az idegeneké, hanem elsősorban a bécsieké. A belvárosban, a Kärtner Strassén ugyanannyiba kerül a kávé, a sör, az üdítő, a fagylalt, mint teszem azt az egyik külvárosi útvonalon, a Favoriten Strassén. De ugyanez elmondható Bécs egyik felkapott mulatónegyedére, a Grinzingre is, ahol a szőlősgazdák a vendéglővé átalakított házaikban hasonló áron adják boraikat, a saját maguk által előállított oldalast, a Bratwurstot, a sült Leberkäsét pirított tört krumplival, a bécsi virslit és sorolhatnám tovább, mintha a Semmering városrészben költeném a pénzemet egy kiskocsmában.
Ha valaki meg akarja ismerni a várost, legjobban teszi, ha kocsijával beáll egy mélygarázsba vagy parkolóházba, mivel az utcai parkolók ugyanolyan zsúfoltak, mint nálunk. Az autók nem állhatnak a járdára, legfeljebb azt a húsz centi mélységet vehetik igénybe, amennyit a felfestés megenged. Ezt mindenki betartja. A gépkocsik alatt, mellett mindenütt tisztaság. Ha egy autós kiszáll a kocsijából, nem kutyagumiba, szeméthegyre, gödörbe vagy tócsába lép. A parkolási díjban az is benne van, hogy nem sáros, kutyapiszkos cipőben kell gyalog haladni tovább, netán egy kórházban kikötni törött bokával. A városvezetés nem a lenyúlásra, a megvágásra játszik, hanem arra, hogy az adófizetők pénzéből minél kényelmesebben, biztonságosabban lehessen közlekedni. Bécsben minden a közlekedőért van, legyen az gyalogos vagy autós. A villamosok kívül-belül tiszták, és halkan suhannak. Pontosak, ami azt jelenti, hogy a megállóhelyeken feltüntetett érkezési időpontot szó szerint kell venni. Amikor az Ungargassenél vártunk a szerelvényre, hogy eljussunk a Kunsthaus Wien hatalmas, ultramodern épületébe – ahol állandó kiállítása van az avantgárd osztrák festő és építész Hundertwassernek –, a villamos érkezésekor több dologra lettem figyelmes. A kívül-belül felragasztott négy kerek matrica ötlött szemembe: a terhes nő, a kisgyermekét karjában tartó édesanya, a mankóval járó mozgássérült és egy botra támaszkodó idős férfi. Ez a villamos ajtaja mellett két ülőhelyet jelölt meg. Érdekes módon illetéktelennek nem jutott eszébe a fenntartott helyre leülni. (Nálunk is így volt ez gyerekkoromban, még jelölni sem kellett a rászorultak helyeit.) De ugyanez a figyelmesség és határozott kérés tapasztalható Bécs U-Bahn vonalain, azaz a több szinten haladó metrókon is. Kezdődik a mozgólépcsőkkel, amelyek oldalán jól láthatóan ez van felírva: Bitte rechts stehen! Kérjük, álljon jobbra! Ezzel könnyebbé teszik azoknak a közlekedését, akik sietnek és el akarnak haladni a másik mellett. Így minden lökdösődés, megjegyzés nélkül az utasok a mozgólépcsőn állnak a jobb oldalon. Aztán a metróban is ott voltak a matricák. És még valami: Bécsben is sokan felszállnak gyerekkocsival a tömegközlekedés járműveire. Rajzzal, írással figyelmeztetik a kismamákat, hogy hová tolják és miként helyezzék el a kocsikat a mozgó járművek előtereiben: Kinderwagen im Anfangraum quer zur Fahrtrichtung aufstellen! A gyerekkocsit az előtérben menetiránnyal keresztbe szíveskedjenek felállítani!
Milyen egyszerű! Az emberekkel folyamatosan kapcsolatot, beszélő viszonyt kell fenntartani ilyen módon is. Érdekes volt azt is tapasztalni, hogy Bécs belvárosában, a Stephanskirchénél, az idegenforgalom központjában nem lehetett látni kéregetőket. Sőt, egyetlen U-Bahn, S-Bahn aluljáróban, állomáshelyen sem volt kolduló, rongyokon, papundekliken fekvő, alvó hajléktalan. Ilyenkor elgondolkodik egy budapesti, hogy tizenhat év alatt mit csinált Demszky Gábor és csapata, a szocialista– szabad demokrata többségű fővárosi koalíció? Hová tették a milliárdokat, hogy másfél évtizede kátyúk, gödrök tízezreit kell kerülni az autósoknak, és ha nem sikerül, akkor tízezrekbe, százezrekbe kerül autóik javítása? Ki kártalanította a gépkocsi-tulajdonosok százezreit? Hová tette a főváros a parkolásból beszedett milliárdokat? Hiszen a fővárosban továbbra sem lehet biztonságosan, kulturáltan parkolni, nincs elég parkolóház, parkolásra kijelölt terület, az autós legtöbbször az utcai szemétben, mocsokban, kutyapiszokban találja magát. Máig nem oldották meg a fővárosi hajléktalankérdést. Nem lett több hajléktalanszállás, nem lett több szociális foglalkoztató, ahogyan ígérték. Továbbra is kerülgetni kell az egyre erőszakosabb, italra pénzt követelő hajléktalanokat.
Persze a szemlélet is sokat számít. Bécs városvezetése nyilván el tud számolni az adózóktól befolyt milliárdokkal és azzal, hogy mire költötték azt. A bécsi tömegközlekedés vezetői a rossz, a veszteséges munkáért nem szedtek fel jutalmul eurómilliókat, mint nálunk a közlekedés vámszedői ugyanezt forintban. A BKV főnökei évről évre a súlyos veszteség ellenére is busás jutalmakat kapnak. Mire? A Combino villamosok biztonságos közlekedésére?
Az osztrákokban az állandóságot, a megbízható színvonalat lehet szeretni. A nyugodtságot, a tervezhető jövőt. Másfél év után Bécsben, a Figlmüller belvárosi vendéglőjében ugyanolyan nagyságú, vastagságú, tányérról lelógó Wienerschnitzelt ettem, ugyanazon az áron, mint azelőtt. A saláta ugyanolyan tartalmas, pikáns ízesítésű volt, mint másfél éve. Nem változott a bécsi szelethez kért fehér bor minősége és az a kedvesség, gyorsaság, előzékenység sem, amit a kiszolgálásnál tapasztaltunk.
Így van ez Ausztria fővárosában és az egész országban. Van mit ellesnünk a sógoroktól. Pedig volt idő, vagy száz éve, amikor minket figyeltek az osztrákok árgus szemekkel: a fejlődő, épülő fővárosunkat, városainkat és kitűnő mezőgazdaságunkat.
Természetesen Bécsben is élnek szegények. De ott a politika erről mást gondol, mint nálunk a kormányzó koalíció. Éppen ezért egy másik nagy utcai plakátra hívnám fel az itthoni szocialisták figyelmét, amelyet szintén Bécsben láttam. Az óriás- poszteren a résnyire kinyitott ajtó mögül egy kislány néz ki riadtan, felette Margit Fischer szocialista politikus képmása a következő szöveggel: Armut tut weh! A szegénység fáj!
Milyen érdekes, hogy ezt Ausztriában tudják.