Borkalandok az idén is Buda várában

Amerikai nyugdíjasok dőlnek rám a Clark Ádám téri körforgalomban, szardíniaként préselődünk a 16-os buszon, most mindenki a Várba tart, szombat van, verőfényes vénasszonyok nyara, borfesztivál.
A nemzetközi bor- és pezsgőfesztivál persze nemcsak mustra, találkozóhely is. Hányszor hallja azt az ember év közben, hogy: ha máshol nem, hát majd a borfesztiválon látjuk egymást a Várban! A jóslat mindig beválik, ismerősök sodornak magukkal, mi a nyavalya, megnősültél?, el is váltál?, két gyerek, fiú-lány?, munka?, még mindig ott?, jól bírod!, nagy általánosságban mindenki a kormányt szapulja, a szánkban serceg a vattapamacs: jussunk már el a borokig végre.
Az idén nemcsak poharat, de helyes kis pohártartó tarisznyát is kapnak a borkóstolók, ami később, a borban pácolt sajtnyárs boncolgatásakor jól is jön, mert ekkora tömegben ülőhelyre ne is számítsunk, a poharat viszont hurcolni kell, ha az ember módszeresen kóstolni akar. Hallom, a drágított belépővel a tömeget igyekeznek szűrni, hát ez nem igazán sikerült, mintha még többen lennének, mint a korábbi években, ami persze a gyönyörű időnek is köszönhető: nincs is szebb, mint a János-hegy mögé bukó napot bámulva a budavári palota ünnepélyes teraszain kezdeni a mustrát Andreas Ebner szigetvári habzóborával, a Borzongással. A borzongás nem is marad el, a naplementével ébredező nyugati szél hűvöst hoz, így van, aki aperitifként nem habzóborral vagy holmi könnyed fehérekkel, hanem a Pannonhalmi Apátsági Pincészet gyomorkeserűjével kezdi az ízkalandot. Pedig az ízekre ügyelni kell.
Míg én amellett vagyok, hogy az ember tíz-tizenöt borocskánál ne kóstoljon többet, hogy aztán a kedvencekhez még tiszta tekintettel térhessen vissza (végeredményben borozni jöttünk), a mellém sodródó Ferenczy Zsolt, a soproni borvidék új reménysége inkább kihasználná a lehetőséget: rengeteget kóstol, szimatol, nyelve jár, rág, szürcsölget-szívogat, és – köp. A szakértő kóstoláshoz természetesen tudás és tapasztalat, türelem és figyelem kell, aki ezeknek híján van, hamar elveszti a fonalat (olykor a mentőautók kék fénnyel indulnak ki a kapun). Azt az íz-illat orgiát, ami szeptemberenként a Budavárba költözik, nehéz körülírni; aki a borszerelemben odáig jutott, hogy a szaknyelvet legalább alapfokon bírja, rögvest homlokráncolva bólogat a pulton pörgetett pohara felett. Érdemes tudni: az illatanyagok vizsgálatakor a borvizsgálók megkülönböztetik a szőlőből származó elsődleges (primer) aromákat, az etil-alkoholos erjedéskor jelentkező másodlagos (szekunder) aromákat és az érleléskor kialakuló harmadlagos (tercier) aromákat. Ha a halandó jól szagol, rájöhet, hogy az illatanyag emlékeztethet leveses gyümölcsre (málnára, cseresznyére, birsre) és száraz gyümölcsre (mogyoró, dió, mandula, aszalványok); akármeny-nyire meglepő, emlékeztethet állatra (pézsma, szarvas), lehet balzsamos, lehet hordóillat, kémiai illat, észterillat. Lehet fűszerillat (borsmenta, szegfűszeg, rozmaring), égett illat (füst, kozma), növényi (viola, rózsa, akác). Illatokkal telten vizsgálgathatjuk az alkoholtartalmat: a bor lehet könnyű, testes, nemes, tüzes. Sava miatt bágyadt, friss, erős, zöld, üde, karcos. Cukortartalma tekintetében, mint azt még a kezdő is tudja, van száraz, bársonyos, likőrös, édes, aszús bor. Figyelik a csersavtartalmat (a szájat összehúzó tannint) is: a bor lehet lágy, zárt, kemény, keserű.
Lugasok alatt szokott aztán felmerülni az a kérdés: mikor mondjuk végre azt, hogy ízlik vagy nem ízlik a bor? A budavári borfesztivál vendégeinek nagy többsége, ahogy a somlói Tornai Pincészet pultjánál könyökölve figyelem, az előbbire hajlik. Azt kóstolja vissza, ami ízlik neki. Ennyire egyszerű. Éppen ezért nehéz a borász feladata: meg kell találnia az egyensúlyt a magas szakmai, műértő közönség és az egyszerű fogyasztó igényei között. Megoldás lehet persze a fogyasztó nevelése, ám ez a hazai szupermarketek és főleg a kisebb üzletek polcait nézve teljesen reménytelen. A kombinátok olcsó és rossz boraival nehéz felvenni a versenyt. Amikor a kezdő borivó a balatoni borgyár kétszázakárhány forintos édes merlot-jához szokik, nehéz rávenni arra, hogy tízszer annyi pénzért vegyen becsületes munkával palackba zárt, minőségi merlot-t. Aztán amott fintorog a borsznob is, aki vakon sosem kóstol, csak a címkét és a nevet nézi, mint tinilány a plazában a farmermárkát. Hamvas, ha látná, a fejét csóválná, Krúdy pedig hátba vágva invitálná egy jó asztali borra, de leginkább: egy nyáresti fröccsre.
No de tovább, nem egy helyen hívják fel a figyelmemet a hungaricumokra. Egyre több termelő előtt díszeleg Irsai Olivér, a Kocsis Pál által nemesített fajtából készülő intenzíven muskotályos, illatos fehérbor, akárcsak Bakonyi Karcsi bácsi cserszegtomaj-keszthelyi szőlőnemesítő Cserszegi fűszerese – a két hungaricummal azokat is rá lehet venni a koccintgatásra, akik eddig bort sohasem, vagy ha igen, csak édeset kóstoltak. És, ha már itt tartunk, öröm látni a sok juhfarkot, furmintot, kadarkát, kékfrankost a világfajták mellett, azt pedig Szeremley Huba badacsonyi borosgazda és a soproni Molnár Tibor bátyánk tudja, mire képes a Zeusz és a Zenit, ha értő kezekbe kerül.
A bátaapáti kastélyborokat kóstolva épp a szekszárdi és a tolnai borvidék közti huzavonáról morog a borász, amikor belehúz a szekszárdi Bartina zenekar. Az Oroszlános udvarban visszhangzik a tekerőlant, sült kolbász és birkapörkölt illata száll, a soproni zöldveltelinik, a csopaki és a mátraalji rizlingek, az etyeki királyleánykák, a somlói furmintok után megérik az idő a tokaji száraz borokra: akad, aki az „igazi” tokaji ízt keresi, mások az újragondolt száraz borokban hisznek, mindegy, végül minden út Szepsy Istvánhoz vezet.
Aztán a savak meg noszogatják a gyomrot, eljön a pörkölt ideje. A pörkölttel együtt a vörösboroké is, Sopronnál kezdek. A már említett Ferenczy Zsolt, a soproni borászatot felrázó Weninger pincészet ügyvezetője saját borászatot alapított: példája jól mutatja, hogy ma a soproni a legdinamikusabban fejlődő borvidék, még akkor is, ha a köznapi fogyasztó a város borait – hibásan – még mindig a nyelőcsőmaró savakkal azonosítja. Az elmúlt tíz évben a fertő-parti-alpokalji borászat teljesen kigyógyult az átkosban összeszedett nyavalyákból; a bormarketing gyeplőjét tartó Rigler Zsoltnak hála, ráadásul összefogni is képesek. Így hát Jandl Kálmánnal, Magyar Dezsővel, Molnár Tiborral, Luka Enikővel folytatom, a klasszikus kékfrankosokat a Franz Weninger tölgyfahordós szelekciója zárja. És akkor a Bátaapáti Tűzkő nevű merlot–cabernet franc–kékfrankos cuvée-jével átevezünk a nagy vörösborok birodalmába. Gál Tibor, Isten nyugosztalja, odafent büszke lehet a családjára, s ha már Egernél kalandozunk, Demeter Csaba is hozza a formáját, a különleges címkéjű, XY cuvée-jén megakad a borturisták szeme. A villányiakat nem sorolom. Álmában riasztva is sorolja a fél ország a borászait. Tündökölnek, akárcsak a hegyaljaiak: a legtöbben a két sztárborvidékre kíváncsiak, érthetően persze. De egyre gyakrabban üti meg a fülemet a Bortársaság neve a tömegben: az ország talán legsikeresebb borkereskedésének két pultjánál az egész ország végigkóstolható, igaz, a borász útmutatása nélkül, de gyorsan és meggyőzően.
Feljön a fogyó hold, rákanyarodok a célegyenesre: még egy kóstolómennyiség Ungváry Krisztián Vay Cuvée-jéből, a Degenfeld Cuvée-ből, aztán jöhet a már jól ismert, szemtelenül szép, mézédes Andante szintén Degenfeldéktől, és egyre többen mormolják mögöttem a társaság fehérboros puljánál, hogy most aztán eljött Pista bácsi ideje, hát én nem tudom, örülne-e neki, hogy lebácsizzák, de nem bírok ellenállni a tömeghangulatnak, és Pista bácsi 2003-as Szepsy cuvée-jét szagolgatva, mintegy boldogan sétálok a Dísz térig. A buszon már a dülöngélő tömeg sem zavar.
A bor, az élet, az ország szép. „Ez a tulajdonképpeni józanság”, ugye, Hamvas?