Bosszúhadjárat Szlovákiában

Magyarverések. E szót a délvidéki atrocitások idején kezdte használni a magyar sajtó, aztán átvették a politikusok, s mára aligha kétséges, hogy a magyarverések ideje egy új, gyászos fejezetként vonul be a határon túli magyarok újkori történelmébe. Érthető módon a fizikai támadás jóval nagyobb empátiát ébreszt a szenvedő alany iránt, a média nagyítója alatt pedig – mint esemény – majdnem mindenki számára központi témává válik. Pedig sok esetben más, az egész közösséget ért diszkrimináció közép-, de főleg hosszú távon sokkal drámaibb következményekkel jár. A délvidéki magyarverések idején senki nem beszélt a kettős állampolgárság szükségességéről, a vajdasági magyar autonómia elérésének fontosságáról, az anyaországi beutazás fokozatos megnehezedéséről, a kivándorlásról, az asszimilációról, az oktatásban tapasztalható diszkriminációról. Hónapok múltán némileg csökkent a magyarverések száma, legalábbis a média figyelme lankadt e kérdés iránt. Ez a tény pedig sokakban kisebb győzelemmel ért fel. Mintha azzal, hogy immár nem vernek nyílt utcán magyar fiatalokat, bármi is megoldódott volna. Göncz Kinga külügyminiszter belgrádi tárgyalásai során külön méltatta a délvidéki magyarok elleni atrocitások csökkenését. A szerb vezetés megkönnyebbülten felsóhajtott: egy ideig nincs bajuk a magyarokkal. Ez lenne az új nemzetstratégiai cél? Ha megszűnnek a magyarverések, minden rendben? Elég egy erélyes miniszterelnöki fellépés Robert Ficóval szemben, s máris kipipálható a határon túli magyarok helyzete? A leegyszerűsítések félelmetesen rossz irányba vihetik azokat is, akik őszintén érdeklődnek a szomszédos országokban élő nemzettársaink sorsa iránt.
Az asszimiláció sújtotta felvidéki magyar közösségre vélhetőleg jóval nagyobb csapásokat tervez a Fico-féle kabinet, mint az itt-ott elcsattanó pofonok. Irányadó lehet például az a tervezet, amely szerint „a 277 méternél magasabb tengerszint feletti magasságon elhelyezkedő községek részesedésének növelése az alacsonyabban fekvő községek rovására történjen”. Azaz, a déli, magyarlakta régiókat kevesebb költségvetési pénz illetné meg, mint a kizárólag szlovákok által lakott északot. Az indok egyébként szemérmetlenül cinikus. A kormány szerint Szlovákia északi részén hosszú és hideg a tél, emiatt nagyobb az energiaigény, többe kerül az oktatási intézmények fenntartása és a közutak karbantartása is. Délen viszont a nyári kánikula miatt kaphatnának magasabb juttatást a települések, például a klimatizáció hivatalokba és az iskolákba való bevezetésére, annak üzemeltetésére. Hadd hűsöljenek hát a magyarok! Rafael Rafaj, a Szlovák Nemzeti Párt képviselője nem is rejtette véka alá az igazi szándékot. Mint fogalmazott „a jelenlegi kormány szlovák, és mivel Szlovákia hegyes vidék, ez a kompenzációs rendelet a lakosság többségének kedvező lesz”. Történik mindez akkor, amikor a déli részek amúgy is Szlovákia legszegényebb vidékei közé tartoznak, a fejlesztések – egy két települést kivéve – évek óta elkerülik a régiót, a munkanélküliségi ráta toronymagasan veri a szlovákiai átlagot. Miroslav Kusy politológus rendkívül találóan fogalmazott, amikor azt mondta: fennáll a veszélye annak, hogy megkezdődik a jelentős arányban magyarok lakta déli régiók kiéheztetése, mivel a radikálisok uralják majd azt a két minisztériumot, ahonnan a legtöbb pénz mehetett volna Dél-Szlovákia elmaradott régióiba. Íme egy nyíltan vállalt, korántsem alkoholmámor vezérelte kormányzati pofon, amely végképp padlóra küldheti a megroggyant magyar közösséget.
Szlovákiában – de Romániában is – a magyar közösség megszerzett jogai politikai konstellációk eredményei. Nincs egységes állami kisebbségpolitika, így annyi „engedmény” születik a magyaroknak, amennyi politikai súlya van az érdekképviseletüknek. Ilyen környezetben majdhogynem csoda, hogy a Magyar Koalíció Pártja (MKP) nyolc éven keresztül része lehetett a pozsonyi kormánykoalíciónak. Helyi szinten a magyar párt kiszorítása közös szlovák politikai célként jelent meg gyakorlatilag 1990 óta. A közigazgatási határok meciari átrajzolása éppen arról szólt, hogy a magyaroknak még csak matematikai esélyük se legyen egyetlen megyében sem arra, hogy a szavazásnál nagyarányú győzelmet arassanak. A sikerhez ma már erős szövetségesek kellenének, ami azonban kizárt, hiszen a szlovák pártok ideológiától függetlenül éppen az MKP pozíciószerzésének meggátolására rendezkedtek be. A 2005. november–decemberben megtartott megyei önkormányzati választások a magyar párt számára komoly figyelmeztetést jelentettek. A kormánypárti és az ellenzéki szlovák pártok ugyanis nagykoalíciókat alakítottak az MKP hatalomból való kiszorítása érdekében. Pozsony megye volt az egyetlen olyan hely, ahol nem jött létre a magyarok elleni összefogás. Az MKP most parlamenti szinten is ellenzékbe került, s e tényt a szlovák társadalom nagy része úgy fogja fel, hogy végre megszűnt a magyarságot illető kiváltságok osztogatása. Ez a felfogás pedig Dél-Szlovákiában kisstílű boszszúállásokban is megnyilvánulhat. Az MKP kiszorulása az állami intézményekből gyakorlatilag azt jelenti, hogy a magyarok védtelenek maradnak. Az őket ért jogsértések esetleges felvetésére a várható válasz: most ti vagytok ellenzékben, hallgassatok hát. Mindaddig, amíg nincsenek egyértelmű törvényi garanciák a nemzeti kisebbségek jogaira vonatkozólag, addig csupán a politikai erőviszonyok a mérvadók a jogérvényesítésben. A megoldásra persze a jogszabály sem tökéletes gyógyír, hiszen a végrehajtásban éppúgy megjelenhet a magyarellenes pártakarat.
Mint azt a nyitrai lány brutális megverésének politikai kezelése is mutatja, Pozsonyban a helyi rendőrtől a bíróságon keresztül Robert Ficóig mindenki egységesen lép, ha a „magyar problémáról” van szó. Gyakorlatilag nincs a hivatalostól eltérő szlovák reagálás, vélemény. A jelenlegi ellenzék, vagyis az MKP Mikulás Dzurinda volt miniszterelnök nevével fémjelzett egykori koalíciós partnere ez ügyben hallgatólagosan támogatja a Fico–Slota–Meciar triót, eszébe sem jut nacionalizmussal vagy magyarellenességgel vádolni az egyébként gyűlölt ellenfelet. A magyar párt mozgástere rendkívüli módon leszűkült. Egyelőre nehéz megjósolni, hogy miként reagál a történésekre a felvidéki magyarság. Ha egyértelműen érezné az anyaország erős, magabiztos kiállását a kisebbségben élő közösség érdekei mellett, akkor a jelenlegi szlovákiai politikai állapot feltehetőleg az MKP megerősödését eredményezhetné, hiszen a védelem zálogát látnák a Budapest által megtámogatott pártban. Ha viszont nem érzik Magyarország részéről a védőpajzsot, akkor az elszántság helyett az elkeseredettség lehet úrrá a hatszázezres közösségen, ami a Magyar Koalíció Pártjától való elfordulást vonhatja magával. Ez utóbbi fejlemény Ficóék igazi célja. Ha ez a reménytelenséghangulat eluralkodik, akkor majd jöhetnek ők, és mondhatják – már mondják is –, hogy felejtsétek el az etnikai alapon történő szavazást, az állandósult „magyar ügyeket”, hisz az MKP „uralkodása” csak feszültségeket, elszegényedést, munkanélküliséget hozott a térségnek. Ezen a borús forgatókönyvön csak egy aktív budapesti nemzet- és szomszédságpolitika (ez utóbbi nyilván nem a mosolygós találkozók számán, hanem a valamit valamiért elvre épülő taktikán múlik) révén akadályozható meg, csakhogy ebben a pillanatban mindkét elem hiányzik a Gyurcsány-kormány eszköztárából.