Budapestnek nincs tangója

k ö n y v e s h á z

Meglepően igénytelen külalakú, „retró” hangulatú ikerkiadványban adta közre gondolatait városépítészetről és Budapest-képről a művészettörténészből politikussá vált Bojár Iván András, illetve a Ságvári Bence – Desewffy Tibor szerzőpáros. Bojár tanulmányában tetten érhető az urbanisztika premodern és modern úttörőinek eredendően progresszív, utópista-idealista megközelítése („a várostervezés célja a társadalom alakítása, jobbítása”), s ez mindenképp üdvözlendő. Helyesen állapítja meg, hogy „Budapestnek nincs tangója” (ellentétben Buenos Airesszel); s hogy „felszámolta a Tabánt – mintha Párizs a Quartier Latint; Újlakot, Budafokot – mintha Bécs a Grinzinget számolta volna fel”. Felhívja a figyelmet a mintakövetés nem feltétlen szerencsés gondolati hagyományára, illetve történelmi terhére. A plasztikus diagnózis mellett értékes javaslatokkal is előáll (egységes nagyvárosias karakter kialakítása bulvárszerű térsorokkal), s „projektleltára” számos érdekes és inspiráló ötletet tartalmaz.
Sokszor nagy ívű gondolatmenetébe azonban bele-belekeveredik egy-két zavarosnak tetsző kijelentés vagy okfejtés is (például az „emberi légkörről”), különösen a bevezetőben. Néhány megállapítása pedig vitára ingerel. Ilyen például, hogy a városfejlesztésnek nem csak egyetlen célja van (vagyis a lakók életkörülményeinek javítása); de a közigazgatással kapcsolatban érintett kérdések sem ilyen egyszerűek. Nem szakszerűen megalapozott, meglepő forgalomszervezési javaslata az új közúti híd a Parlamentnél (ugyanakkor legalább három évtizedes gondolat ebben a vonalban egy közúti Duna-alagút), amely ellentmond a gyalogos belváros kiterjesztésére vonatkozó javaslatainak. Arról sem tesz említést, hogy nagy területre kiterjedő gyalogosítást csak jelentős metróhálózati fejlesztés után lehetne megvalósítani. (A 3+2 milliós Madridban csaknem 300 kilométer a hálózat hossza.) Jelenleg egyetlen utca átmeneti kiesése a hálózatból a főváros forgalmi paralíziséhez vezet. Mindez azért kifogásolható, mert a szerző a bevezetőben rögzíti, hogy ezzel a kérdéssel nem foglalkozik; aztán mégis javaslatokkal áll elő.
Hogy „a főváros esélye kultúrája és kreatív ipara fejlesztésében áll”, az kétségtelenül helytálló, de nem eredeti megállapítás. A kiadvány gyengéje, hogy sem a külföldi szakirodalomra, sem a nem jelentéktelen hazai előzményekre nem hivatkozik. A projektötletek „szerzői” mellett kívánatos lett volna a koncepcionális alapok referenciáját is korrektül feltüntetni. A hazaiak közül csak néhány, jelzésszerűen: Urbanisztika 2000 kötet (Akadémiai Kiadó, 1999); az Enyedi György szerkesztette akadémiai tanulmánykötet 2005-ből; a Budapest újjászületése című kiadvány (Polgári kormányzás, 2006); a Központi régió stratégiai tervei (2001–2006; 2007–2013); valamint a 2. nemzeti fejlesztési terv. A nemzetközi szakirodalom legalább másfél évtizede foglalkozik a téma különféle aspektusaival, ennél alaposabban és szabatosabban tisztázva az úgynevezett „kreatív hely” kritériumait. A legújabb kutatások (Michael Storper) pedig meglepő módon már egyenesen azt feszegetik: valóban kell-e attraktív környezet a kreativitáshoz?
Talán a sietség miatt a projektötlet-előzmények hivatkozásaiba is bosszantó hibák csúsztak. Aczél Gábor nem információs központot javasolt a Margit hídra, hanem a Nemzeti Színházat eléje. S nem egyedül, hanem szerzőtárssal. A zsidó negyed revitalizációjának is voltak korai szószólói, s a könyv állításával szemben akadtak néhányan, akik idejében figyelmeztettek arra, hogy a nagy bevásárlóközpontok ellenőrizetlen térnyerésével bekövetkezik a hagyományos városi üzletutcák kiszippantása. De a kanadai–ausztrál indíttatású főutcamozgalomnak is jól dokumentált a hazai irodalma.
A Ságvári–Desewffy szerzőpáros az ország jövőjét alapvetően befolyásoló témával, a társadalmi-területi kreativitás kihívásaival foglalkozik. Világos, áttekinthető és statisztikai adatokkal jól alátámasztott munka, kötelező értelmiségi olvasmány. Gerincét Richard Florida munkásságának ismertetése alkotja; jelentős hozzáadott értéke ugyanakkor az Európai Unió 25 országára kiterjesztett kvantitatív elemzés. (A „3 T” elmélet szemléletes képlet, hazánkban azonban lesznek negatív konnotációi is: nem is oly rég épp ezzel a képlettel nyomták el az alkotó törekvéseket a diktatórikus hatalom birtokosai.) A kiadvány igazi küldetése a politikai osztály felrázása. A szerzők bátran kimondják lemaradásunkat, illetve elszalasztott lehetőségeinket a posztindusztriális átalakulásban. A tükörben felmutatott kép drámai: egyrészt riasztó a toleranciaindex európai rangsorában elfoglalt utolsó helyünk, másrészt a magyarokat szélsőségesen a túlélés kérdései foglalkoztatják a posztmodern társadalmakat uraló önkifejezéssel szemben. Felmerül a kérdés: ha két választás tanúsága szerint a baloldali értékeket vallók vannak többségben az országban, hogyan lehetünk a befogadás, a nyitottság tekintetében ennyire intoleránsak?
A szerzők felhívják a figyelmet arra is, hogy az új korszakban különösen fontos szerep jut az önállóságot, a motiváltságot kialakító oktatási rendszernek. A fő kérdés azonban megválaszolatlan marad (igaz, a nemzetközi szakirodalomban is): jóllehet a gazdasági fejlettség és a társadalom értékrendje (toleranciaszintje) közötti összefüggés egyértelmű, melyik határozza meg a másikat? Bár a tanulmány a nemzetközi szakirodalom egy részét áttekinti, kár, hogy nem vesz tudomást a több mint egy évtizede ezzel a témával foglalkozó nemzetközi tekintélyek munkásságáról (például Allan Scott, University of California Los Angeles); de a legújabb kutatásokról sem (például Michael Storper, London School of Economics). Érthetetlen, hogy a hazai szakmai előzményekre még csak nem is hivatkozik. Lásd például az Enyedi György akadémikus által szerkesztett, A kulturális gazdaság című kötetet vagy a Magyar Szabadalmi Hivatal vonatkozó kiadványát. Nem elhanyagolható hazai előzmény a Közép-magyarországi régió stratégiai tervének „kreatív régió” vezérmotívuma, valamint az ebből merítő, készülő 2. nemzeti fejlesztési terv „Kreatív Magyarország” koncepciója sem. Indokolt lett volna hivatkozni a kilencvenes évek releváns alternatív közgazdasági modelljeire, például az „új növekedési elméletre” vagy az „ötletvezérelt növekedésre”; Paul Romer (Stanford), illetve Paul Krugman (Massachusetts Institute of Technology) eredményeire. A nemzetközi szakirodalom már jóval korábban és szisztematikusan feltárta az úgynevezett kreatív hely kritériumait: ezek többek között a globális hálózatokba integrálódás, a jó minőségű helyi hálózatok, a helyi társadalom minősége, a tradíció, valamint az idegen (bevándorló) népesség jelenléte.
A tanulmány világos mondanivalójából egyenesen következnek a sürgős hazai teendők: az oktatás érdemi reformja, a kutatás-fejlesztés finanszírozás halaszthatatlan átalakítása és jelentős növelése, a Magyar Tudományos Akadémia és az egyetemek feudális struktúrájának átalakítása, továbbá az adópolitika, valamint a közigazgatás átalakítása.
(Bojár Iván András: Budapest, a kreatív város – a lehetőségek kapujában. Ságvári Bence – Desewffy Tibor: A kreatív gazdaságról – Európa és Magyarország a kreatív korban. Demos, Budapest, 2006. A kötetek ára 600 forint)