Égi temetés

Reggel azt mondja a nő, akivel száz éve élünk együtt, hogy velem nem lehet együtt élni. Ágnes, az unokanővérem azt mondja az unokabátyám temetésén, hogy soha nem viselte még azt a láncot, amelyik a nyakában lóg, az édesanyámé volt, tőle kapta nem sokkal a halála előtt. A férfi, aki a búcsúztatót mondja, arról beszél, hogy az unokabátyám remek fényképész volt, ragyogó tehetség. Meg valamit szorgalomról, akarásról, ami meghozza a gyümölcsét. Az alföldi város öreg fényképészmesterénél kezdő tanoncról, aki riporter lett a fővárosban, kiállításokra kapott meghívót… Én egy tűzvörös dzsekire emlékszem. Biztosan láttam azóta vadabbat, de akkor, kölyökkoromban, az volt a csúcs. Szerettem nyaranta hozzájuk vonatozni. Ágnes egyszer észrevette, hogy megbámulom az ablakból az Emmát, aki a szomszéd utcában lakott. Kell? Megvetően kérdezte. Ha kell, szólj! A tied. Köpni-nyelni sem tudtam. Persze hogy kellett volna! Apám nővére, Feri és Ágnes mamája felmordult, jó érdes, bagós hangja volt. Szép, de romlott gyümölcs, mondta, és gyűszűs ujjaival megfenyegette a… Nem tudom, mit. A fejetlen próbababát? A varrógépet? Előfordult, hogy három ujján is gyűszű villogott. Varrónő volt. Úgy használta a tűt, hogy oda se figyelt. Pedig tíz ujjal varrt. Gombostűvel teli szájjal is tudott beszélni. Ágnes vihogott. Emma nem szép volt, hanem mint egy karaj vajas kenyér, sóval, rajta csíkokra vágott zöldpaprikával, két karika vöröslő paradicsommal. Igéző és illatos. Étvágygerjesztő volt. Kellett volna. De mennyire. Az öreg Feri forró nyári napokon beletette a görögdinnyét a pléhvödörbe, és leeresztette a kútba. De a mindene a kecskecsöcsű szőlője volt. Öt rövid sor a kiskert végében. Féltette, mint a szeme világát. Nem volt szabad megdézsmálni. Csakis ő dönthette el, melyik fürt érett. Akkor a család felvonult, elöl az öreg Feri a kifent bicskával, mögötte, áhítatosan, mint Ízisz papnői, Ili néni és Ágnes egy-egy lapos tállal. Feri bácsi végigmustrálta a kis lugast, és ha döntött, akkor már nem habozott, egyetlen határozott mozdulattal lenyeste az érettnek nyilvánított fürtöt, és mint pompás áldozatot fektette végig az egyik porcelántálon. Aztán lemetszette a másik fürtöt is. Gyáva kölyök voltam, ha titokban letéptem egy szemet, úgy éreztem, a kétkilós, buja fürtön messziről virít a hiány. Ezért mindig leszakítottam az egészet. Az öreg Feri műhelye fekete volt. Olajtól fekete a fal, a döngölt padló, millió cigaretta füstjétől és benzinlámpa kormától fekete a mennyezet, ezernyi olajos, fekete lánc, fekete csavar, fekete szög, fekete vas, fekete fa, fekete szerszám… Feküdtem a fűben, a pokrócon, a sziklakert előtt, mellettem cukorspárgával átkötött Füles-évfolyamok. A mogyoróbokor levelei közt áttűzött a nap, Feri bácsi légpuskája csettegett, a tornácról lövöldözte a szemétdombra vetett, rozsdás májkrémes dobozokat. Ili néni, ha nem varrt, főzött, mezítlábas Symphonia a szája sarkában, rántott hús, sült csirke és karikás krumpli, a kovászos uborka közt torma fehér csíkja és kapor, Ágnes és Feri kosarazni voltak, két nyurga kamasz, minden hétvégén mérkőzés Szegeden, Debrecenben, Békéscsabán, én meg a képregényeket, Rejtőt és Korcsmáros Pált bújtam a mogyoróbokor alatt… A tehetség nem vész el soha, térek vissza a jelenbe, özönleni kezdtek a díjak, az elismerések… Akkoriban nálunk, pontosabban apai nagyapámék Buda környéki házában lakott. Egy éjszaka bemártva, kiéhezve jött haza. Holdfényes nyáréj volt, felmászott a cseresznyefára, nem lakott jól az apró szemű, fekete gyümölccsel, beosont a konyha udvarra nyíló, tárva hagyott ajtaján. Villanyt nem gyújtott, sötétben esett neki az asztalon felejtett mákos tésztának. Aztán a szennyesládára heveredve elaludt. Hajnalban savanyú szájízzel riadt. Ivott egy bögre vizet, csak aztán tévedt a tekintete az asztalra, a feldúlt tálra, az üres levestésztában nyüzsgő hangyabolyra. Volt egy képe, egy gyönyörű lány, Magdi nevetett rajta önfeledten, szőke haja repült az arca előtt. Ismertem jól. Első szerelme, Paja szörnyethalt, motorral felkenődött egy villanyoszlopra. Nem örültem, de nem is bánkódtam miatta. Talán szerelmes voltam? Nem tudom. Három-négy évvel idősebb volt nálam. Beláthatatlan, áthidalhatatlan távolság, ha az ember tizenkét éves. Szép lány volt. Repült a szőke haja az arca előtt. Önfeledtség? Káprázat? Már nem tudom. Apám adott címet a képnek. Feri nem volt jó címadó. Kiállítás és pályázatbeadás előtt mindig feljött hozzánk, apám elővette a pálinkát, vagy bontott egy palack bort, Feri addig kipakolt, beterítette a képeivel a parkettát. Görnyedt anyókák, roncsolt feszületek, cigányok, kőpikkelyes utca domború hátán kordét húzó utcaseprő… Feri meghalt, mondta Ágnes. Milyen Feri, kérdeztem ostobán. A bátyám, mondta nyugodtan. Most leteszem, tette hozzá kisvártatva. Jó? Mi jó, kérdeztem. Leteszem, mondta Ágnes türelmesen. Jó? Különös, hogy ilyen tompa voltam, mert már a köszönéséből tudtam mindent. Ez talán érthető: évente egyszer beszélünk telefonon, ha hív, éppenséggel gondolhattam, hogy baj van. De már a telefon csörgéséből is tudtam. Éppen ünnepeltünk valamit, amikor megszólalt. Felvettem, aztán kisvártatva letettem. Koccintottunk, sokat nevettünk még az este. Zsuzsa, aki szerint velem nem lehet együtt élni, és akivel száz éve élünk együtt, sosem találkozott az unokabátyámmal. A kisebbik lányom sem, mégis ismerte valamelyest, mert időnként kitör rajta a fotózási láz, így aztán antikváriumban megvettem neki egy csomó régi Fotó újságot, olykor együtt lapozgattuk, bele-belebotlottunk Feri fotóiba… Temetésre senki nem azért megy, morog Zsuzsa, mert szeret temetésre menni! Temetésre menni senki nem szeret… A két fiú jutott eszembe aznap este, amikor Ágnes telefonált. Két nagy fiú. Másfél, talán két éve lehet, hogy öt percre találkoztam a kisebbikkel. Ellátogattam hozzájuk, Feritől kértem néhány régi-régi negatívot, aztán mégsem tudtam használni őket, de azt akkor még nem tudtam, megittunk kettesben az erkélyen egy üveg bort, ő Firenzéről beszélt, nem tudom, milyen apropóból, de ez most már így marad, ő és Firenze, összefüggéstelenül… Itt áll a két fiú szemben, középen az anyjuk, meg még húsz ismeretlen, aztán megjön Ágnes a gyerekeivel, jól összehozott minket a nagy kerítő, a búcsúztató a vége felé tarthat, ő is egy majdani találkozást, viszontlátást emleget, elindulunk, sorjázunk kifelé az ajtón. Odakünn kétfedeles öreg gép áll a kopott gyepen, motorja recsegve zúg, köpi a kék füstöt, színe püspöklila, oldalán felirat: Sky Church. Állunk esetlenül, kis csoportokban a repülőtér szélén, „above us only sky”, fölöttünk csak az ég, énekli Lennon. Nem is szerette a Beatlest, az én fejemben most mégis az Imagine szól. Egy tibeti hajnal jut eszembe, kutyagoltunk felfelé a „holtak mezején”, sky burial, égi temetés, a tibetiek az ég madarainak kínálják fel a halottaikat, akik elmennek, felszállnak a magasba, csak a hajuk marad a köves hegyoldalon.