A politikusok, elemzők nagy többsége a Szlovák Nemzeti Párt hatalomra kerülésével hozza összefüggésbe a magyarellenes atrocitásokat. Valóban Slotáék kormányzati szerepvállalása, illetve az új szlovák koalíció megalakulása a történések mozgatórugója?
– A jelenlegi helyzetnek, jelenségnek nyilvánvalóan vannak olyan elemei, amelyek a Fico-kormányhoz s ezen belül a Szlovák Nemzeti Párthoz köthetők, és vannak nagyon mélyen gyökerező részei is. A mostani magyar–szlovák viszonyban kevés olyan vitás kérdés van, amely megoldottnak tekinthető. Ma is igaz, ami az 1989 előtti helyzetet jellemezte: bennünket jórészt konfliktusaink, ellentéteink és vitáink kötnek össze. Történelemszemléletünk jelentős részben mítoszokra és ellenmítoszokra épül, a Feszty-körkép alapján elképzelt honfoglalás és a birodalmi méretű, nagymorva szláv/szlovák állam magyarok által való lerombolásának mítoszai vagy éppen a szabadkőművesek és az álnok franciák világ-összeesküvéseként elképzelt trianoni diktátum, illetve a történelmi jóvátétel olajágas trianoni békéjének mítoszai állnak itt egymással szemben. A legutóbbi időkben pedig a bős–nagymarosi ügy kétféle értelmezése, a szlovákiai magyar kisebbség közösségépítésének eltérő megítélése s megannyi ellentét, előítélet mindkét oldalon. A polémiák, csetepaték szerencsére csak részben zajlanak nemzetközi szinten, a mindennapos viták színtere a szlovákiai sajtó, közélet, ahol a politikamentes, békés együttélés tízezernyi példája mellett a folyamatos nyelvi kiszorítósdi, a kisebbségi törvény hiánya jelzi a helyzet ellentmondásosságát és a problémák mélységét. A mostani feszültségeket ugyanakkor az elmúlt nyolc év magyar kormánykoalíciós részvételére adott reakcióként is felfoghatjuk. A tavalyi helyhatósági választások már megmutatták, hogy a szlovák pártok szavazóinak nagy többsége támogatta az MKP visszaszorítása érdekében kötött megyei szlovák nagykoalíciókat. Mindezt a magyarországi közvélemény alig érzékeli. A magyarországi, budapesti optika gyakran torzít: a szlovákiai magyar politikusok továbbra is jórészt csak az itthoni politikai erőközpontok függelékeként jelennek meg, a felvidéki magyar közösségről pedig sokszor csupán színes néprajzi adalékként veszünk tudomást. Slotáról és „magyarverésekről” beszélünk, tagolatlan fogalmakkal dolgozunk. Hasonlóképpen a szlovák közvélemény is sémákban, jórészt negatív sztereotípiákban gondolkodik rólunk. Odaátról nézve Magyarország a Magyar Koalíció Pártját támogató hátország, amelynek legfőbb törekvése, hogy lejárassa Szlovákiát, ébren tartsa a magyar nacionalizmust.
– Közelítsünk picit a média által tükrözött helyzethez. A Délvidéken tiszta volt a kép. Az innen-onnan a Vajdaságba menekült szerbek még a délszláv háborúkból hozott sérelmeiktől felhevülve a magyarokat találták meg céltáblának. De kik alkotják a Slotára szavazók körét, a magyarverésekre is kész szlovák nacionalistákat?
– Véleményem szerint túlzás szociológiai vagy társadalmi rétegekhez kötni a magyarellenességet. Nyilván vannak különféle magyarázatok: a közvélemény-kutatások szerint például a vesztesek, a nagyvárosok munkanélkülivé lett lakói, a vegyes népességű területeken a lokális politikai pozíciókból kiszorult szlovákok, a személyi sérelmeket elszenvedettek, a szétbomlott vegyes házasságok kárvallottjai. Hosszan lehetne sorolni, mi minden vezethet a kisebbség elleni fellépéshez. Minden korszakban, így a mostaniban is vannak különösen fontos tényezők, amelyeket érdemes elemezni és szakszerűen kezelni. Van a konfliktusoknak olyan szintje, ahol a megelőzés még hatékony, más szinteken viszont a politikusok, megint más esetekben a rendőrség közbelépésére van szükség. Ez utóbbi körbe tartoznak például a neonáci csoportok, amelyek térségünkben is egyre erősebbek, vagy a nyáron különösen aktív fiatal munkanélküliekből, lázadókból összeverődő alkalmi szkinhedtársaságok. Olyan fiatalokról van szó, akiknek se otthonuk, se munkájuk, se jövőjük. Keresnek valamit, és impozáns számukra a vonulás, a menetelés, a gyülekezés, a fekete ing… Ezek olyan csoportok, amelyek nélkül a régióban egyre gyakrabban előforduló, jórészt romák ellen irányuló, etnikai incidensek száma töredékére csökkenne. Mögötte ott sisteregnek ezek az indulatok, amelyekről előbb már szóltam. Ne feledjük azt sem, hogy nyolcévnyi kormányzati pozíció után sincs a szlovákiai magyaroknak törvényi védelmük. Állandósultak a választási veszteségtől való félelmek, továbbra is bizonytalanok a magyar intézmények, ráadásul most Dél-Szlovákiában a szlovákok vissza akarják kapni azokat a pozíciókat, amelyeket az elmúlt nyolcvan évben birtokoltak, s amelyeket az utóbbi nyolc évben az MKP a politikai legitimitás alapján megszerzett. Visszatérve a kérdés lényegéhez, az eddigi három-négy, dokumentált magyarellenes esetet alapvetően fiatal radikálisok, bőrfejűek vagy helyi békétlenkedők követték el. Ugyanakkor nehezen moshatók egybe az egyes esetek, mindegyiket a helyi körülmények, az előzmények és a helyi közösség reakciói teszik egyedivé. A „magyarverés” – hasonlóképpen a vajdasági konfliktusok idején használt „atrocitás” kifejezéshez – tagolatlan és össztársadalmi léptékű konfliktust sejtető kifejezés. Ami egyebek közt arra is alkalmas, hogy keretbe foglalja az egymástól távoli eseteket, mint például esetünkben a magyarországi turistákkal szembeni hivatali otrombaságot, a somorjai kocsmai verekedéseket, az újvári lépcsőházi mázolmányokat, a nyitrai és a diószegi esetet. Vegyes népességű területen sajnálatos módon mindig lesznek diszkókonfliktusok, fiatalok közötti verekedések, utcai, lakótelepi, lépcsőházi inzultusok. Ha ezek mind bekerülnek abba a reménytelen sorba, amit magyarverések hívunk, akkor soha nem fogunk tudni kikecmeregni a helyzetből. Ráadásul a magyarországi szélsőséges csoportok is gondoskodni fognak a válaszlépésekről.
– Melyek a főbb magyarellenes hívószavak, sztereotípiák Szlovákiában?
– A most hatalmi pozícióba került Szlovák Nemzeti Párt az elmúlt tizenöt évben egyrészt rátelepedett egy történeti hagyományra, Szlovákia első, a dualizmus korában működött politikai pártját ugyanis szintén Nemzeti Pártnak hívták. Ezért Slotáék úgy gondolják – és ezt harsányan hirdetik is –, hogy ők jelentik az anyapártot, minden szlovák pártok ősét. Másrészt rátelepszenek a dél-szlovákiai magyar– szlovák konfliktusra, a pártvezér számára a haza védelme Dél-Szlovákiában kezdődik, és ott is végződik. Harmadrészt a szlovák radikálisok számára az 1990. évi pártalapítás igazi sikertörténetét az a konfliktustömeg jelenti, amely a szlovák államnyelvtörvény kapcsán Szlovákiában szlovákok és magyarok közt felhalmozódott. Ne felejtsük el, a pozsonyi parlamentben is elhangzottak olyan kijelentések, amelyek a magyarokat a Duna másik oldalára tessékelték. Dokumentáltan, parlamenti jegyzőkönyvek szerint tíz évvel ezelőtt ugyanezek az emberek ugyanazt mondták, amit ma is falfirkákon látunk. A Szlovákiával kapcsolatos mostani nemzetközi politika tétje éppen az, hogy az ilyen nacionalista alapozású pártokkal kötött koalíciók az unióban szalonképesnek tekinthetőek-e, vagy az egészet a kelet-közép-európai térség sajátosságaként kell kezelni, s nem kell rá különösebben odafigyelni.
– A magyarverések árnyékában keveset beszélünk arról, hogy közben egész pályás letámadás indult Pozsonyban az MKP ellen. Mit tud lépni ellenzéki helyzetben a magyar párt?
– Az utóbbi években a párton belül és annak holdudvarában egyaránt érzékelhetők azok a viták, amelyek a párt etnikai volta mellett keresik azokat az ideológiákat, programokat, célokat, amelyek ezt a formációt fontossá tehetik minden szlovák kormányzat számára. Egy olyan országban, mint Szlovákia, nyíltan vállalni kell a regionalizmust mint államszervező eszmét. Szlovákiában a liptói, az árvai, a szepesi, a gömöri, de akár a nyitrai identitások mind történeti jellegűek, történeti régiókhoz kötődnek, és gazdasági érdekek mentén, jórészt a pozsonyi centralista tendenciákkal szemben fogalmazódnak meg. Tehát egyszerre történeti és modern identitásformák. S ez tulajdonképpen fölveti a kérdést, lehet-e ezzel a regionalizmussal a szlovák szavazók közt is keresni valamit. Továbbá a pártnak valamilyen formában tagoltabbá kell válnia. Nem jó az, ami a Vajdaságban vagy Erdélyben, a Romániai Magyar Demokrata Szövetség esetében történt, ahol az alapvető ideák – például az autonómia – a párton kívül fogalmazódnak meg. Nagyon fontos az egység megőrzése, de ezt az egységet tartósan csak belső tagoltsággal, frakciókkal lehet megtartani. A szlovákiai magyarság jelentős része baloldali, ugyancsak jelentős része kereszténydemokrata érzelmű, de van egy erős liberális értelmiség is. Ezek mind elsikkadnak az etnikai egységpárton belül. Rendkívül fontos, hogy átérezze az MKP a dél-szlovákiai magyarlakta régió iránti felelősségét. Pillanatnyilag hármas lejtőn van a dél-szlovákiai magyar kistérségek többsége: szociális, asszimilációs, migrációs lejtőn. Az infrastrukturális mutatók sok helyütt egyenesen katasztrofálisak, miközben ez a térség a határnyitás következtében kiemelt szerepkörbe kerülhetne. Ilyen körülmények közt gyaloghidak sem épülnek az Ipolyon még hosszú évekig. Ha az MKP a minden párt életében öt-tíz évente kötelező fiatalítással, a fiatal választók megszerzésével, elérésével, a frakciók újraalakításával meg tudja oldani ezeket a problémákat, akkor hosszabb távon fontos helye lesz a szlovákiai parlamentben és a következő kormányokban is. Ehhez ugyanakkor stratégiai szövetségesekre is szüksége van. Jelenleg egyetlen szlovákiai pártról sem lehet elmondani, hogy a magyar párttal elvi szövetséget vállalna. Az MKP-nak súlyozni kell a külpolitikai céljait is. Az is nyilvánvaló, hogy Szlovákiában sem lehet tartósan sikeres közösségépítésre berendezkedni kisebbségi törvény és a kulturális, oktatási önkormányzatiság intézményrendszere nélkül.
– A magyarországi közvélemény reagálását hogyan látja? Változ-
hat-e ez a reakció a továbbiakban?
– Egyszerre vagyunk többletérdekeltek abban, hogy ez a kapcsolatrendszer jól, egyre jobban, egyre problémamentesebben működjék. Hiszen a pozitív szomszédságpolitika elvben a legoptimálisabb kerete egy pozitív magyarságpolitikának. Itt azonban nemcsak magyar többletérdekeltségek vannak, hanem olyan ellenérdekeltségek a szomszédaink részéről, amelyeket csakis türelmes egyeztetésekkel lehet feloldani. A régió minden nemzetállamában, így Magyarországon és Szlovákiában is, gyakorlatilag zavartalanul zajlott az asszimilációs folyamat a huszadik században. A státustörvény, Magyarország fokozottabb érdeklődése a határon túli magyar közösségek iránt, de a civil szférának az a kapcsolathálója is, amely az elmúlt tizenöt évben kialakult, mind-mind zavaró tényezőnek minősül a nemzetállami felfogásban. Ezt a kapcsolatrendszert ma is sokan egyfajta beavatkozásnak minősítik Szlovákiában. Úgy gondolom, hogy nemcsak a szomszédságpolitika körébe tartozó kapcsolataink nem állnak szilárd lábakon, hanem a magyar–magyar kapcsolatok sem. Ma Magyarországon az európai diaszpóra- és kisebbségpolitikának az a liberális felfogása érvényesül, amely a szomszédos országban élő magyar kisebbségek egyéni kapcsolatrendszerét helyezi középpontba a különböző támogatásokkal, kapcsolatok építésével. Közben jóval kevesebb figyelmet szentelünk a kisebbségi csoportok önálló közösségépítő törekvéseinek. Sokan úgy gondolják, a határon túli magyarok ugyanabban az állapotban vannak, mint 1918–19-ben. Holott azt a kényszert, amely alatt közösséggé váltak, mára szívesen levetkőznék, felismerve az adott országon és az unión belüli vagy akárcsak az anyaország és a szülőföld közötti kapcsolatokból adó lehetőségeiket, egyre céltudatosabban jelölik ki saját önálló közösségük érzelmi, kulturális határait. Ha mi az erdélyi, vajdasági, szlovákiai, kárpátaljai és a többi magyar népcsoporttal mint élő közösséggel számolnánk, akik életfeltételeik többségét képesek saját maguk az adott országban biztosítani, akkor a szomszéd államokkal is el lehetne végre kezdeni egy olyan egyeztetett kisebbségpolitika kialakítását, amely a szomszédságpolitika keretei közt magától értetődővé tenné az anyaállamok és kisebbségek szerteágazó kapcsolatait.
– Mi az oka annak, hogy az uniós politikusok jóval visszafogottabbak most Pozsonnyal, mint Haider idején Béccsel voltak?
– Úgy gondolom, alapvetően megnyugtató az unió reagálása. Más kérdés, hogy erre hagyatkozni, ebben bízni, erre konfliktuskezelő technikákat, szomszédságpolitikai közelítéseket építeni nem igazán érdemes. Brüsszel jelezte, meddig mehet el Szlovákia a maga külön útján. Nekünk minél gyorsabban vissza kellene térnünk a szomszédságpolitika gyakorlati eszközeihez, le kellene végre zárnunk a bős– nagymarosi vitát, föl kell építeni két-három Duna- és tíz-tizenöt Ipoly-hidat, ki kell találni a kisebbségpolitika működő intézményrendszerét, hatékonyan és közösen meg kell támogatnunk a civil szférát, a diákok közötti kapcsolatokat, hogy ne a Soros-egyetem legyen az egyetlen intézmény, ahová szlovák anyanyelvű diákok járhatnak Budapestre. Közös összefogással ki kell építeni a komáromi egyetemet, nem szabad hagyni, hogy rossz szándékú megközelítések főiskolai szinten elakasszák az éppen elindult intézményt. Jó lenne fenntartani és megerősíteni a szlovákiai magyar iskolaügy működőképességét, de nem úgy, hogy idehozzuk, átcsábítjuk a gyermekeket, hanem lehetőség szerint a tanárcserék, intézményközi kapcsolatok, közös intézményfejlesztési programok változatos formájában. Ki kell találni azt, hogyan működhet majd egy határok nélküli kapcsolatrendszerben hatszázezer ember, aki Magyarországhoz képest is másképp, más közösségi keretek közt fogalmazza meg önmagát. S miként működjön együtt két nemzet, amely ezer éve jól-rosszul, de együtt él, most éppen megint egybenyíló, minden korábbinál tágasabb határok és szabadabb, demokratikusabb keretfeltételek közt.
origo.hu
Menekül a Tisza, tüntetik el a nyomokat, de már késő
