Ken Russel újabb rendezői botlása

Charles Gounod nem volt filozófus. Viszont komponált – és a XIX. század közepén mit sem ért a copyright: Goethe teljes emberi létről írott költeménytrilógiájának egy epizódját mutatós francia dalművé színezhette. Az operaházak Faustja nem a címszerepről szól, egy átlagos tehetségű Mephisto játszva túldominálja – hasonlóan a mi Luciferünkhöz.
Jelen televíziós felvétel sátánja Ruggiero Raimondi, akinek nemcsak hangszalagjaira, de eleve arcára is íratott a patás mivolt – nem kellene sminkkel továbbturbózni vonásait, elvégre számára a rejtőzködés: lételem. Mindegy, ez a masztixszagú, agyonromantizált előadás nem ettől unalmas. Inkább a hú, de reálisra öregített kőlépcsőktől, frissen kiszabott egyenruháktól, ránctalan lovaglónadrágoktól, s hogy egy szerencsétlen lány befűzésén és halálba taszításán túl esze ágában sincs többet mondani. Pedig Francisco Araiza, az ördöggel lecimborált tenor is többet érdemelne, ám skanzendíszletek közt, lefúrt lábbal gálázza végig a hírhedt C-s nagyáriát is, mintha Caruso óta megállt volna a színházművészet ingaórája. Hangja inkább szárnyal az alakításhoz képest, de a termetből hiányzó decimétereket decibelekkel pótolná – ez forszírozáshoz vezet, és a kicsorbulás állandó veszélyével stresszeli a nézőt.
A Margitot éneklő Gabriela Benacková arra példa, hogy hétköznapi estéken a második vonal lép rivaldába még oly neves házakban is, mint a Bécsi Állami Opera. E szlovák művésznő a különös gond nélkül abszolválható szerepet különös gonddal abszolválja – szemlátomást/fülhallomást túl van már a Margit-figurán. Kissé keresett pianissimói kevés gyógyírt nyújtanak.
Ken Russel, a produkció – és a tévéközvetítés! – rendezője már korábban is botlott: az emlékezetes Ária című operaklipfilmben a népszerű Turandot-tenorsláger fölé ügyetlenkedett egy közlekedési balesetet. Itt, a húsz év előtti színpadon mindössze három ötletet helyez el a háromórás műben: Mephisto merkantilista rondója alatt hatalmas aranyborjú tolul előre, szemén a nyerőgépek piktogramja fut, s együttálláskor dől az arany. Azután nem holmi boroscégérnek kitett hordóból, hanem egy feszület Jézusának oldalából fakaszttat bort – gondolom, Hermann Nitsch blaszfém lelkesedésétől kísérve.
A szép számú statikus helyen belegyeskedő látomás-balettlányok fonala nem összefogja, inkább gúzsba köti az előadást, amely anno már a bécsieket sem villanyozta fel, néhány Démon-Raimondi-fanon és aranyborjú-, akarom írni: kaszinótulajdonoson kívül. Innen a meghökkentő szublima: gondolatgazdag rendező nélkül a Faust-történet is csak félkarú időrablás.
(Gounod: Faust/Binder. Deutsche Grammophon DVD, 2006.)