Köznapló

Szeptember 2., szombat
Kilencvenhat évesen elköszönt Faludy György. Legnagyobb tehetsége az élethez volt, meg ahhoz, hogy megmutassa a buta hazudozóknak, mit jelent bravúrosan lódítani. Isten vele, kedves úr! Vigye el üdvözletünket báró Münchhausennek, Till Eulenspiegelnek és a kedves honfitársnak, Hárynak – remek társaság.
Egy miatt örökké hálás leszek önnek. Valamelyik könyvében arról szól, mint próbáltak Recsken egyfajta szellemi életet élni. Munka után rövid előadásokat tartottak, ki-ki arról, amihez értett. Ha így volt, ha nem, arra gondoltam, én is kerülhetek hasonló helyzetbe – 2002 óta nem bízom a diktatórikus magyar „demokráciában” –, ideje hát készülődni egy hasonló tanfolyamra. A mórok hétszáz esztendejét véltem legjobb témának, az ő idejükben még nem létezett mindaz, ami ma világviszályok forrása: az ő idejükben békésen éltek az iszlám, a keresztény és a zsidó hit követői.
Erre se a keresztények, se a zsidók nem akarnak emlékezni – sérti őket, hogy iszlám fennhatóság alatt történt –, nagyszerű korról van tehát szó, nekiálltam könyveket gyűjteni róla. Felütöttem a Magyar nagylexikont, és nem győztem ámulni: a mórokról alig 29 sor olvasható, és művészetükről is csupán egy hasáb. „Vörös” lexikonunk nem utal forrásmunkákra, bár akkor már tizenhat éve megjelent Brett és Forman könyve, A mórok sok szép képpel. Az egyikbe rögtön szerelmes lettem, a granadai Alhambrát mutatta, számomra azóta a córdobai kalifák palotája jelenti a földi édent.
Úgy voltam, mint Kazancev, az orosz irodalomtanár, akiről Babel írt Guy de Maupassant című novellájában: „Kazancev Spanyolországot átutazóban sem látta, de egész lényét a Spanyolország iránti szeretet töltötte be.” Én jártam ugyan spanyol földön, de Granadában soha, ezért irigylem bárkinél jobban Irving Washingtont, az írót: teljes évet tölthetett az Alhambra falai közt. Járkált a mirtuszudvarban, élvezte az oroszlános patio hűvösét, orrában érezte a rózsák illatát, és bizonnyal ismerte az arab mondást: „Vándor, adj alamizsnát a vak koldusnak, mert a földön nincs nagyobb bánat, mint vaknak lenni Granadában.”
Ha eljutok oda, s bejárom az Alhambrát, fogadom, az oroszlános kúthoz érve felnézek majd az égre, s félhangosan szólni fogok: Kedves Faludy, hall engem? Sikerült, itt vagyok, és köszönöm!

Szeptember 3., vasárnap
Ó, igazán remek volt, amikor futballunk vezetői mindössze négy nappal a magyar–norvég meccs előtt kisétáltak az első számú stadion gyepére, és megállapították, nem lehet rajta futballozni. Robbie Williams és csapata a koncert után olyan rongy állapotban hagyta a pályát, hogy ahhoz képest a gacsályi tehénlegelő – nem kell nevetni, az ország legkeletibb pontja az, kopjafa jelöli – szinte biliárdasztal.
Én már akkor tudtam, hogy ennek zakó lesz a vége.
Honnan? Érzékeltem az izgalom magas hőfokát. Hiszen ha a labdarúgó-szövetség részéről bárkit érdekelt volna a norvég meccs, már a koncert másnapján a gyepre küldi a kertészeket, az aknaszedőket, a füvészeket, a jó isten tudja, még kiket. De nem. Fontosabb volt a per a Fradi ellen, meg hogy mi rendezzük a 2012-es Európa-bajnokságot, amihez – tudja mindenki – nincs egyetlen alkalmas stadionunk, bezzeg van dühöngőkből álló szurkolótáborunk, ezért ma már rendes ember nem jár meccsre, mert fél.
Nálunk a kutyaütő megyei másodosztályban eltörik a bíró orrát, ha nem ítéli meg a tizenegyest, az ellenfél játékosai csak rendőri segédlettel tudnak elhagyni sok faluszéli pályát, s ha így megy tovább, a jövőben az egyetemisták gyűjtik a válogatott trágárságokat az elhíresült helyszíneken, ahová a Nyelvtudományi Intézet küldi őket.
Semmi váratlan nincs abban, hogy négy–egyre kikaptunk. A norvégok a végén már röhögtek rajtunk, de ne verjük el a port csak a futballistákon: ugyanígy röhögnének magyar pályatársaikon az osztrák aszfaltozók, a bolgár kertészek, az arab fűszerkereskedők, a lengyel restaurátorok, az olasz ácsok, a holland lovasok – és ideje beismerni, hogy a mögöttünk hagyott hatvan évben, amikor kommunista suszterek és szatócsok irányították az országot, mindenben lemaradtunk. Ez ma sem ért véget, hiszen tanult utódaik máig itt vannak. Változás csak akkor lesz, ha lesz erőnk belátni – mindenkinek külön-külön –, legjobb volna újra kezdeni, ahogy a japánok tették a vesztett háború után: lesték, filmezték, utánozták az előttük járókat, majd egyszer csak elhagyták őket.
Mi egyelőre elégedjünk meg azzal, ha behozzuk néhányukat. Ha egy döntetlenre jók leszünk az olaszokkal szemben.
Szeptember 5., kedd
Nézem az egészségügy miniszterét, bár jobb volna, ha betegségügyinek mondanám, hisz dűl-borul a kórházak, a patikák és a betegek dolgában minden, amióta „reformál”. Tiltakoznak az orvosok, az ellenzék – és? Mit remélnek? Molnár doktor egy pártkatona, megbízták egy lázas elképzelés végrehajtásával, és ő a miniszteri cím, a vele járó előnyök és a privát folytatható fegyvergyártás fejében vállalta, hogy – ha belepusztul is a népesség fele – keresztülviszi.
Vagyis a remény hiábavaló. Ráadásul látni, hogy a kormány az állásait már csak egyvalamivel tudja védeni: arroganciával. Az effajta hatalmi arrogancia ellen csak két dolog lehet hatásos. A teljes szembefordulás az egyik, ami forradalmat jelent; a másik a teljes együtt nem működés, amellyel Gandhi kényszerítette térdre az addig győzhetetlen angolokat.
Egészségünk dolgában az utóbbi többre visz. Módja, hogy próbálunk szabadulni a dráguló intézményes gyógyítástól, ami nem egyebet jelent, mint hogy igyekszünk egészségesen élni. Első számú feltétele, hogy elhisszük: a betegség nem szükségszerű velejárója az életnek, és nem a sors szabta ránk. Ilyet a sors senkire nem szab, erre a rabláncra a többség maga fűzi fel magát azzal, ahogy él.
Magam példája a bizonyíték, harmincas éveim elején megnyomorodtam: gerincemet tönkretette a sport, lelkemet pedig az, hogy a szerkesztők írásaimat újra meg újra visszaadták. Egy véletlen folytán találkoztam Weninger doktorral, az orvossal, aki gyógyító munkája során elsőként alkalmazta a jógát, a tanítványa lettem, s én, aki képtelen voltam bekötni a cipőfűzőmet, annyira nem hajlott a derekam, fél év után fölkacagtam a napra, és az visszakacagott rám.
Nem kell mindenáron jógázni, tudom, sokakat zavar, hogy ez valami keleti „tan”. Aki idegenkedik tőle, csináljon mást. Miro, a nagy katalán festő egy beszélgetésben elmondta: „Többé-kevésbé meztelenül tornászom, őrült módjára futok a napon, ugrókötelezem. Munkám befejezve a tengerben úszom. Bizonyos vagyok abban, hogy erős, egészséges életművet csak az hoz létre, akinek a teste egészséges…”
Aki ingatja a fejét, mondván, nekünk nincs meleg tengerünk, amelyben májustól októberig úszkálhat az ember, annak igazat adok, hozzátéve, hogy naponta lefürdeni egy lavór vízben is lehet, és tudom, hogy vannak, akik hetente sem szánnak ennyit magukra – érzem szagukat a vonaton, a villamoson. A keleti „tanoktól” idegenkedőknek a keresztény E. G. White asszony könyvét ajánlom – Válaszd az életet! –, egyszerű és mértéktartó tanácsokkal szolgál.
Egyszerűen – ez a kulcsszó.
Egyszerű életmód, egyszerű örömök, egyszerű ételek. Egyszerű módon szóljunk, és higgyünk abban: többre törekedni nem okvetlen azt jelenti, hogy többet birtokolni, hiszen azt egy nagyobb vihar úgy elviszi, mint sapkát a fejünkről. A belső szabadsággal viszont nem bír a legerősebb szél sem, az megóv attól, hogy mások mondják meg, mit tegyünk, mit olvassunk, milyen ruhát viseljünk, és mivel töltsük a szabadidőt. A szórakoztatóiparnak főleg az utóbbira fáj a foga, ezért rendeznek bulikat, egybeterelve százezreket, akiket aztán kedvük szerint lökdösnek ismert föliratú üzletóriások felé, ahol bármit kapni, csak egyet nem: az Istennek tetsző, egyszerű élet receptjét.
Elég napi egy órát fordítani a testre, mely nem a bűn forrása, hanem a lélek temploma. „Az az ember, akinek nincs mindennap egy órája, nem ember” – Haich Erzsébet könyvének mottója ez: a szerző tehetséges festőként indult, majd egy gazdag báró felesége lett, aztán egy napon felkereste Selvarajan Yesudiant. Az indiai fiatalember a múlt század negyvenes éveiben érkezett Magyarországra, orvosi egyetemre járt, és jógatanfolyamot hirdetett. Azzal képesztette el a fiatalasszonyt, hogy közölte vele: nem tud lélegezni. Csak piheg… Így kezdődött, és azzal folytatódott, hogy Haich Erzsébet elhagyta urát, az indiai medikushoz szegődött, és a jógaiskolát akkortól ketten vezették.
Negyvenöt után látták, a kommunisták értékrendje más, vagyis ha valaki a jóga révén lesz egészséges, az gyanús, fölpakoltak hát, Svájcba mentek, s megnyitották Európa legrangosabb jógaközpontját Zürichben. A Drei Eichen – a Három Tölgyfa – kiadó jelentette meg a Sorsunk és a jógát, annak elejéről volt a mottó, közepéről meg a parancs: egészségesnek lenni kötelesség! Ezt segíti egy testhelyzet, a hullapóz, pár perce felér több óra alvással.
Az ember hanyatt fekszik, lazán szétteszi a kezét és a lábát, teste súlyát pedig átadja a Földnek. Nagy F-fel írom, mert ez az ősforrás. Nem kell gondolni semmire, és akkor jó mozdulni újra, ha beköltözött a lélekbe a béke.
Ezt a békét szeretnék megzavarni naponta a Molnár doktorok, mintha tudnák – és nyilván tudják –, hogy a lélek zavara, a folytonos aggodalom vagy a szorongás: betegségforrás. Nem kéne hát megtenni ezt a szívességet nekik. Az aggodalom legyőzhető önuralommal, akaraterővel és persze imával, aki pedig legyőzte, felszólhat a miniszternek a pulpitusra: Orvos, gyógyítsd előbb tenmagadat!