Rákoskeresztúri új köztemető 301-es parcellája ma nemzeti emlékhely, az 1956 utáni megtorlásban kivégzettek nyughelye. De nem csak az övék. A parcellát 1952-ben nyitották meg, amikor a szomszédos 298-as parcella betelt. A budapesti fegyintézetekben kivégzetteket, illetve az internálótáborokban és rabkórházakban meghaltakat temették ide először, aztán a forradalom után egyre sűrűbben jelentek meg itt a halottszállító kordék. Alkonyatkor vagy az éj leple alatt rakták le a durván ácsolt koporsókat. A felhantolatlan sírokban jelzés nélkül, névtelenül feküdtek a halottak. Gyakran előfordult, hogy a hozzátartozók a betonkerítés mögül vagy a bokrok fedezékéből lesték a temetéseket, s egy-egy jóindulatú sírásó néha elárulta, hogy hova kerültek szeretteik. Ezeket a sírokat aztán megpróbálták megjelölni, ápolni. Halottak napja környékén azonban minden évben lovas rendőrök jelentek meg, és széttaposták a gondozott sírokat. A hozzátartozókat elzavarták. A parcella lassanként elvadult, bokros, gazos területté vált, s csak a legelszántabbak mertek kivinni pár szál virágot, nemzetiszínű szalagot.
A nyolcvanas évek elejétől a demokratikus ellenzék egyes tagjai látogatták a parcellát. Néha takarítottak, kaszáltak is, az évfordulókon megemlékezéseket tartottak. Aztán felgyorsultak az események. Szamizdatok, újságcikkek, fotóalbumok jelentek meg a témáról. Az Inconnu csoport 301 darab kopjafát helyezett el a parcellában. A kivégzések harmincadik évfordulóján rendezett megemlékezést rendőri beavatkozás zavarta meg. Aztán 1988 tavaszán megalakult a Történelmi Igazságtétel Bizottsága (TIB), melyet a kivégzettek hozzátartozói és egykori börtöntársai alakítottak, s 1988 júniusában az akkori belügyminiszter-helyettes szigorúan titkos megbízatást adott Pajcsics Józsefnek, az ORFK nyomozótisztjének. A teendő: Nagy Imre és mártírtársai sírhelyének felkutatása. Pajcsics nagyon nehéz feladatot kapott. Már a nyolcvanas évek elején volt egy sikertelen kísérlet a sírhelyek azonosítására. Pajcsics számtalan temetői alkalmazott és szemtanú kihallgatása, több ezer oldal dokumentum, temetői jegyzőkönyvek, a per iratainak átvizsgálása, helyszíni mérések után 1988 augusztusára nagy bizonyossággal megállapította a keresett sírok helyét. Az is kiderült számára, hogy Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst eredetileg nem a 301-es parcellába temették, hanem a „kisfogház” udvarában hantolták el, aztán 1961-ben, konspiratív módon, álnéven kerültek át a parcellába. (A nyomozás történetéről nagyon érdekes beszámoló olvasható a Rendészeti Szemle 1993/6–7. számában.)
A Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) politikai bizottsága 1988. november 29-én döntést hozott „Nagy Imre perében, valamint az 1956-os ellenforradalmi események miatt halálra ítéltekkel kapcsolatos kegyeleti kérdések rendezéséről”. A döntés arról szólt, hogy valamennyi kivégzett és az ország bármely temetőjében eltemetett személy hozzátartozójának lehetővé kell tenni, hogy fejfát állíthasson vagy exhumálást kérjen. Borics Gyula államtitkár vezetésével munkacsoport jött létre, amely az újratemetéssel kapcsolatos feladatokat intézte. Tárgyalást kezdtek a hozzátartozókkal és a TIB képviselőivel, sőt közös megegyezés alapján egy szakértői csoportot is létrehoztak, amely az exhumálásokat és az azonosításokat végrehajtotta. Ez a csoport a Budapesti Igazságügyi Orvosszakértői Intézet (BIOSZI) keretein belül szerveződött, vezetője Szabó Árpád, az intézet igazgatója lett, aki maga mellé vette Harsányi László igazságügyi orvosprofesszort a pécsi egyetemről. A hozzátartozók kérésére részt vett a munkában Nemeskéri János antropológiaprofesszor, míg a TIB részéről Csillag Sándor megfigyelőként volt jelen az exhumálásoknál. A sírok szakszerű feltárására Kralovánszky Alán régészt kérték fel. A sírok felbontása és a per áldozatainak azonosítása 1989. március 29-én kezdődött. Az öt napig tartó munka eredményesen zárult. Megtalálták Nagy Imre, Gimes Miklós, Maléter Pál, Szilágyi József és Losonczy Géza földi maradványait. A többi áldozat keresése és azonosítása ezt követően történt. Erről kérdeztük Susa Éva és Éry Kinga antropológusokat. Ők végezték az 1945 és 1962 között büntetőintézetekben és jeltelen sírokban eltemetett halottak igazságügyi kihantolását és azonosítását.
Éry Kinga: Nagy Imréék exhumálása zárt körülmények között zajlott, minket sem engedtek be. A fotóriportereket is elzavarták, akik a kerítés mögül próbáltak fényképezni. A SOTE igazságügyi intézete és a BM fotósai készíthettek felvételeket, Ember Judit pedig végigfilmezte az exhumálást. Tari Ferenc, a Büntetés-végrehajtás Országos Parancsokságának akkori vezetője is fotózott, többször kértük tőle a felvételeket, de hiába, pedig fontos volna összeszedni a dokumentumokat. A későbbi exhumálásokat már nyitottabb légkörben végezhettük.
Susa Éva: A kiemelt maradványokat a SOTE Igazságügyi Orvostani Intézetébe szállították, ott történt a csontok letisztítása. A méréseket követően szakkonzulensek is megvizsgálták a holttesteket, hiszen sok volt a bizonytalanság. Nagy Imre azonosításakor például rengeteg kétely merült fel a lányában, aztán egy otthonról hozott fogprotézis tökéletes illeszkedése győzte meg. Könnyebb volt Maléter Pál azonosítása, hiszen rendkívüli testmérete, valamint az egyik lapockáján lévő háborús sérülés segített ebben. Pajcsics kutatásai, illetve az exhumálás utáni vizsgálatok egyértelművé tették az öt kivégzett azonosságát, így lehetővé vált az újratemetés. A mártírokat a BIOSZI-ban helyezték a koporsókba, onnan vitték őket a Hősök terére, majd végső nyughelyükre.
Éry Kinga: Az újratemetés után, a TIB felhívását követően, 152 hozzátartozói kérelem érkezett a BIOSZI-ba, főként igazságügyi exhumálást és személyazonosítást kérve, de voltak, akik csak az eltemetés helyét szerették volna megtudni. Ekkor Susa Éva, Kralovánszky Alán és én létrehoztunk egy szakértői csoportot, amelynek tagja lett még Kovács László és Szőke Mátyás régész, valamint Molnos Mária technikai munkatárs is. Adatgyűjtést kezdtünk az országos börtönök és a temetők főkönyveiből és azon kerületek halotti anyakönyvi nyilvántartásából, ahol fegyintézetek működtek abban az időszakban. Ugyanakkor Kralovánszky Alán vezetésével alakult egy csapat, amely a feltárások technikai megvalósítását szervezte és végezte.
Susa Éva: A feltárásokat és az azonosításokat a BIOSZI finanszírozta az Igazságügyi Minisztérium pénzéből. A kormány tartalékolt egy összeget a temetők részére is. A hozzátartozóknak nem kellett fizetniük, kivéve, ha máshová vitték a holttestet.
Éry Kinga: Az ilyen eset viszonylag ritka volt. A forradalom több vezető személyisége, például Péch Géza, Kósa Pál, Angyal István, Szirmai Ottó a 301-es parcellában maradt. Egyébként amikor 1990 tavaszán a második nagy csoport exhumálása folyt, még mindig sok zavaró momentum gátolta a munkát. A hatóságok gyakran visszatartották az információkat, nem engedtek betekintést a temetői főkönyvbe, egyenként hozták ki az általunk kért, kimásolt adatokat. A sírokban a halottak csuklójára és bokájára rögzítve néha fémkorongokat találtunk, rajtuk egy számmal. A számok jelentését nem sikerült megfejtenünk, pedig éreztük, hogy közük van a halottak azonosításához. Mécs Imre emlékezett arra, hogy a börtönben csináltattak vele ilyen korongokat, de hogy mi volt a számok jelentése, azt ő se tudta. Aztán egy alkalommal sikerült betekintenünk a Kozma utcai börtön nyilvántartó könyvébe. Beírták a halottak nevét, az eltemetés helyét, idejét, és az egyes bejegyzések előtt ott láttuk a sorszámainkat! Innentől könnyű dolgunk volt, mert a korongok megtalálása után csak fellapoztuk a könyvet. Hogy ezt miért nem kaptuk meg korábban, az rejtély.
Susa Éva: Mivel a TIB-en keresztül egyre több kérelem érkezett a háború után és a totális diktatúra idején (1945–53) kivégzettek, börtönökben, internálótáborokban, rabkórházakban elhunytak megkeresésére és azonosítására, egyre bonyolultabbá vált a feladat. Ki kellett terjesztenünk kutatásaink körét, hiszen jóval több büntetőintézet anyagát kellett átvizsgálni. Végigkutattuk a váci fegyház adatait, hiszen itt a negyvenes–ötvenes években sok politikai elítélt volt, közülük sokan haltak meg fogva tartásuk idején. A márianosztrai és a sopronkőhidai börtön, a recski és a többi internálótábor, az Andrássy út 60. adatait is át kellett néznünk. Jelentősen bővült az eltemetési helyek száma is, ezért a temetői főkönyveket is végig kellett vizsgálnunk. Sok halott került a Rákoskeresztúri új köztemető 233-as, 298-as, 235-ös és 248-as parcellájába. Temettek a váci, a sopronkőhidai, a márianosztrai rabtemetőkbe is. Voltak azonban kivételek. Például a Rajk-per kivégzettjeit a Gödöllő felé vezető út árkába földelték, vagy a Sólyom László perében kivégzett hét személy az exhumálásig a váci református temetőben feküdt. Jankech József recski internáltat a nyári meleg miatt a recski köztemetőben hantolták el. Adatokat gyűjtöttünk a Történeti Hivatalból, a Magyar Nemzeti Múzeum fényképtárából, a Pest Megyei Levéltárból. Felhasználtuk a témában addig megjelent történészi munkákat. Létrejött egy viszonylag jól használható adatbázis, ebből megtudhatjuk, hogy a különböző fegyintézetekben elhaltakat mikor és hol temették el. Az eltemetések helye akár évenként is változott, de rendszerét sikerült feltérképeznünk, így most már nagy biztonsággal tudjuk, hogy kit hol keressünk. Az adatbázisba körülbelül 3000 név került. Ebből 1098 kivégzett személy adata hitelesíthető. Közülük 292-t háborús bűnökért, 479-et politikai és 186-ot köztörvényes bűncselekmények miatt végeztek ki. Még 159 kivégzett személy esetében szükséges a további kutatás.
Éry Kinga: Tegyük hozzá, hogy gyakran köztörvényesnek minősítettek olyan cselekményeket, amelyeknek valójában politikai indítékai voltak. Sok embert ítéltek el fegyverrejtegetés vagy gyilkosság vádjával köztörvényesként, holott ők az 1956-os harcokban vettek részt, illetve a szovjet intervenció ellen szervezkedtek. Érdemes volna a köztörvényes esetekben is mélyrehatóbb kutatást végezni.
Susa Éva: A BIOSZI-ba érkezett kérelmek alapján eddig 241 sírbontást végeztünk, és a helyszíneken tapasztalt tények alátámasztották az adatbázisban kirajzolódó tendenciák helyességét. Ezek alapján 52 ötvenhat utáni és 30 ötvenhat előtti elhaltat sikerült azonosítanunk. A felkérések a TIB-en keresztül érkeztek, de aztán már mi tartottuk a kapcsolatot a hozzátartozókkal. Mi kaptuk meg tőlük az elhunyttal kapcsolatos öszszes információt, iratokat, fényképeket, minden olyan adatot, amely az azonosítást segíthette. Gyakran kerültünk szoros érzelmi kapcsolatba a családokkal. Részt vettek a sírok feltárásánál. Ezek mindig felemelő, izgalommal teli órák, napok voltak. Gyakran előfordult, hogy csak harmadik, negyedik kísérlet után találtunk rá a keresett személyre, hiszen amikor egy napon több temetés volt, hanyagságból vagy szándékosan összecserélték a holttesteket. A feltárásokról minden alkalommal precíz jegyzőkönyv készült, s a holttestek végső azonosítása az intézetben történt. A hozzátartozókat akkor hívtuk be, amikor kialakítottuk a vizsgálati véleményt. Ha ezt a hozzátartozók elfogadták, akkor döntöttek az újratemetés módjáról, helyéről.
Éry Kinga: Még tartozunk egy teljes nyilvántartással arról, hogy az általunk azonosított személyek hova lettek újratemetve. Munkánk során kirajzolódott előttünk egy nagyon sötét korszak. Megrendítő volt, amikor hosszas, szinte már reménytelennek tűnő keresés után megtaláltuk Hóman Bálintot. Őt 1951-ben a váci rabtemetőben földelték el. Azonosítottuk Zsedényi Bélát, az Országgyűlés egykori elnökét, Friedrich Istvánt, aki 1919-ben, a kommün után miniszterelnök volt néhány hónapig. Régi bajtársai kérésére kerestük meg és azonosítottuk Tóth Lajos (Drumi) repülő századost, aki a háború legsikeresebb vadászpilótája volt. Aztán jöttek a katonák: Koppándy József, Kovács Tibor, Garamvölgyi Tivadar. Régi katonatisztek, akiket átvett az újonnan szerveződő néphadsereg, majd mikor elvégezték munkájukat, börtönben és bitó alatt végezték. És persze az ötvenhatosok. Szabó bácsi, Dudás József, Brusznyai Árpád, Mansfeld Péter és a többiek.
Susa Éva: Az azonosítások során érdekes kísérletekkel is próbálkoztunk. Az ötvenhat után kivégzett Harazin János és Törzsök Géza hozzátartozói beleegyeztek abba, hogy a megtalált koponyákról Skultéty Gyula biológus arcrekonstrukciót készítsen. Rétegenként építette a koponyákra az izmokat, majd a bőrfelületeket. Mi nem adtunk fényképet. Mindössze annyit mondtunk meg neki, hogy milyen hajviseletük és milyen bajuszuk volt. Mikor Harazin János felesége meglátta az elkészült „alkotást”, sírva fakadt.
Éry Kinga: Az idő múlásával egyre ritkulnak a felkérések, de van még elmaradásunk bőven. Az összegyűjtött adatok, dokumentumok, iratok rendszerezése, archiválása, publikálása is rengeteg időt igényel. Úgy érzem, még éveken át lesz mivel foglalkoznunk.
origo.hu
Így védekezhetünk az agyevő amőba ellen – itt az orvos véleménye!
