Két évvel a brutális beszlani akció után a támadás szellemi atyja, Samil Baszajev sincs már az élők sorában. De vajon mennyiben változik a helyzet a Kaukázusban a csecsen főterrorista halálával? Az első jelek bizakodásra adnak okot. Az orosz Szövetségi Biztonsági Szolgálat vezetője, Nyikolaj Patrusev meghosszabbította a szeparatista harcosok számára meghirdetett amnesztiát, és az azóta eltelt egy hónap alatt már ötvenen tették le a fegyvert a csecsen rendőrség előtt. Mindez természetesen nem jelenti azt, hogy a szeparatista ellenállás megszűnt volna a kaukázusi köztársaságban. A hegyekben bujkáló harcosok számát mintegy másfél ezerre teszik, vezetőjük pedig az a Doku Umarov, aki kitervelőként vagy végrehajtóként szintén felelős Baszajev legtöbb terrorista akciójáért. Ellentétben a megölt első számú vezetővel, Umarov egy ideje már nem mozdult ki Csecsenföldről, és közvetlenül irányította a legtöbb terrorakciót. Mint legutóbb a török Vakit című lapnak nyilatkozta, „a hitetlenek elleni dzsihád folytatódik, és a modzsahedek rövid időn belül meglepetéssel szolgálnak majd Putyin számára”.
A kaukázusi köztársaság helyzetének normalizálása azonban már nem attól függ, hogy milyen gyorsan likvidálják vagy tartóztatják le a maradék harcost. A hangsúly immár Csecsenföld gazdasági és szociális rehabilitációjára tevődött át, és a siker alapvetően ennek hatékonyságán múlik. Moszkva ezt láthatóan megértette, s azzal párhuzamosan, hogy a közelmúltban felére, 25 ezer főre csökkentette a köztársaságban állomásozó szövetségi csapatok létszámát, nem sajnálja a pénzt a lakások és a kommunális szolgáltatás felújítására. E tudatos stratégiaváltás egyértelmű jele, hogy egy augusztusi tanácskozáson Vlagyimir Putyin az orosz üzleti szféra vezető képviselőit arra szólította fel, hogy fektessenek be az Észak-Kaukázusban. A tőke a bizonytalanság, a hatalmi intézmények kialakulatlansága miatt ugyan még óvakodik ettől a régiótól, ám az elnök szociális felelősségre apelláló határozott kérésének aligha tudnak nemet mondani.
A Kreml legfőbb gondja Csecsenföldön tehát egy ideje már nem a béketeremtés, hanem a köztársaság politikai konszolidálása, a hatalmi intézmények felépítése. Moszkva az úgynevezett csecsenizációs modellt követve mindezt úgy hajtja végre, hogy fokozatosan a hozzá lojális emberek kezébe adja a hatalmat. E folyamat következményeként az irányítást teljesen Ramzan Kadirov miniszterelnök vette át, s egyes vélemények szerint olyan, a rendszerbe épített önállóságra tesz szert, amelyről a csecsen szeparatisták még csak nem is álmodhattak. Mint a térséggel foglalkozó elismert moszkvai elemző, Szergej Markedonov fogalmaz, a csecsenizációs modell ily tökélyre fejlesztése Csecsenföldet az Oroszországi Föderáció jogalanya helyett – amiért 1994-ben a háború indult – orosz domíniummá teszi.
Miközben az orosz és külföldi sajtó arról értekezik, hogy a Kreml központosító intézkedései következtében a helyi akarat immár nem érvényesül, s az új Oroszországban Putyinon és az elnöki adminisztráción kívül már nem léteznek önálló politikai szereplők, addig Csecsenföld erős embere éppen ennek az ellenkezőjét bizonyítja. Ramzan Kadirov elérte a szövetségi költségvetési pénzek növelését, irányítása alá vonta a köztársaságban a belügyi erőket, és immár a számára egyedüli korlátozást jelentő szövetségi hadsereg is visszavonulóban van Csecsenföldről. A köztársaság kormányfője ráadásul október 5-én betölti 30. életévét, így eme alkotmányos akadály megszűntével alighanem a csecsen elnöki poszt felé is megnyílik előtte az út. Ramzan Kadirov ugyan látványosan bírja a Kreml támogatását, ám nem lehet nem észrevenni azt sem, hogy a régiók erős emberei közül mára ő az egyetlen, aki nem kér, hanem követel Moszkvától.
Tavaly a köztársasági parlamenti választások megrendezésével a magát Moszkvához lojálisnak hirdető Kadirov klán nemcsak a Kreml csecsenizációs modelljét legitimizálta, hanem egyúttal lényegében megszerezte a hatalmat is Csecsenföldön. Az orosz elképzelés a Moszkvához hű helyi elitre támaszkodva képzelte el a köztársaság stabilizálását, s ebben nem is csalódott. Kadirovék ebben partnerek voltak, s elég erejük is volt ahhoz, hogy ha nem is mindig a legfinomabb eszközökkel, de nyugalmat teremtsenek a köztársaságban. Ennek ára azonban az volt, hogy törvényes teljhatalmat kaptak, amelynek jelenleg a megerősítése folyik. Ramzan Kadirov elsőként a csecsen miniszterelnöki posztot szerezte meg, amelyet ez idáig hagyományosan Oroszországból ide helyezett politikusok töltöttek be. Ezt gazdasági követelések sora – szabad gazdasági övezet létrehozása, az olajjövedelmek helyben hagyása és a költségvetési támogatás megnövelése – követte. Közben az új csecsen elit minden szinten igyekezett átvenni a föderális szerepeket is. Ennek első lépése volt a saját, lényegében Kadirovnak alárendelt húszezres belügyi erő létrehozása, majd a kormányfő egyre gyakrabban hangoztatta, hogy csökkenteni kellene a szövetségi csapatok létszámát. Kadirov ezt is elérte, ezzel a csecsenizáció folyamata minőségileg új szakaszba lépett. A helyi káderek ugyanis immár nemcsak a parlamentet, az elnöki adminisztrációt és a kormányt tartják ellenőrzésük alatt, hanem lényegében a föderációs központ akaratát érvényesíteni hivatott erőszakszervezeteket is. Ez az önállóság önbizalmat ad olyan próbálkozásokhoz is, mint például a Csecsenföld, Ingusétia és Dagesztán egyesülésének régióbeli tesztelése is. Kadirov a 30. születésnap felé közeledve egyre nyíltabban tör az elnöki posztra is, nyíltan felszólítva Alu Alhanovot a lemondásra.
A döntés persze Putyin kezében van, az eddig történtek azonban lényegében nem jelentenek mást, mint hogy immár maga a Kreml kedvence, Kadirov a fő szeparatista. Ez a szeparatizmus azonban finom politikai játékon alapul, s nem lép ki a rendszerből, elfogadja az orosz törvényeket. Kadirov ugyanis jól felmérte, hogy értelmetlen fejjel a falnak menni, hiszen a hegyi szeparatisták példája is mutatja, hogy ez előbb-utóbb marginalizálódáshoz vezet. Ráadásul ennek semmi értelme, ha a rendszer keretein belül is lehet úr a saját háza táján, azaz Csecsenföldön, ráadásul még radikális szponzorpénzek után sem kell szaladgálnia, hiszen a létezés alapjait a szövetségi büdzsé biztosítja. A Kreml barátsága jól jön a lehetséges politikai ellenfelek semlegesítésekor is, ráadásul Beszlan után ez az egyetlen szalonképes szeparatizmus a világ szemében, amelyet adott esetben a Kreml ellen is fel lehet használni. Kadirov nem a birodalmi orosz törekvéseket képviseli, hanem saját hatalmát erősíti, amely egyre népszerűbb a csecsen fiatalok körében is. Ez a hatalom persze egyelőre – s egy ideig mindenképpen – a Kreml barátságán és jóindulatán alapul, Moszkva azonban ugyancsak törheti a fejét, hogy milyen módon biztosítja magának a későbbiekben is Kadirov lojalitását. Ha ugyanis a csecsenizációs modell túlnőne a központon, akkor a mostani stabilitás is más színben tűnne fel, arról nem is beszélve, hogy hamar köddé válhatna.
origo.hu
„Telefonozott az úszómester” – megszólalt a Palatinus tragédia szemtanúja
