A XXI. században a politikai küzdelem immár nem konzervatívok, liberálisok és szociál­demokraták között zajlik, hanem globalisták és szuverenisták között, de mondhatjuk azt is, hogy a totális téboly és a normalitás erői között. Olyan észbontó hírek érkeznek nap mint nap a kontinensünk nyugati feléről, hogy lassan elképedni sincs már erőnk. Hallhattunk csendes imáért bebörtönzött emberekről, a genderőrülettel való verbális, non-offenzív szembeszegülésért lecsukott tanárról, az angolszász liberalizmussal köszönőviszonyban nem levő, minden ép igazságérzettel rendelkező polgárt mélyen felháborító esetek hosszan sorolhatók.

Vagy gondoljunk csak abba bele, hogy egyedül Nagy-Britanniában évente (!) körülbelül tízezer embert tartóztatnak le a közösségi médiában megosztott véleményük miatt, amint az kiderül a Daily Mail múlt havi híradásából. Nemcsak a konzervativizmus bibliáját megíró, de egyébként whig párti Edmund Burke foroghat a sírjában, ám a liberalizmus angol apostolai, John Locke és John Stuart Mill is.

Az Egyesült Államok nemzetbiztonsági stratégiája a normalitáspárti erők szellemi alapvetése, nem véletlenül nevezte Orbán Viktor az utóbbi évek legfontosabb dokumentumának. Megfogalmazói realista, követhető, józan álláspontot képviselnek a nyugati világ kulcskérdéseiben, legyen az az öngyilkos, méregzöld politika, a migráció, woke-őrület, az inkluzivitás versus teljesítményelv problémája, az európai lakosságcsere, amely a keresztény-fehér civilizáció eltűnésével fenyeget. A nemzetállamot a világ alapvető politikai egységének tekintik, és szakítanak az ideológiaexporttal.

Leteszik viszont a garast Európa jó irányba terelésének ügyében. „A szólásszabadság, a vallás- és lelkiismereti szabadság, valamint az a jog, hogy közös kormányzatunkat szabadon válasszuk meg és irányítsuk, olyan alapjogok, amelyeket soha és semmilyen körülmények között nem szabad megsérteni” – áll a dokumentumban. Hittük volna nem harminc-negyven, de akárcsak húsz évvel ezelőtt, hogy ezt az evidenciát az akkor modellnek tekintett nyugat-európai államok, Nagy-Britannia, Németország vagy Franciaország vonatkozásában bírálatként fogják majd Washingtonban megfogalmazni?

Akár létezik egy még részletesebb dokumentum, amely Európa nemzeti erőinek támogatását s az etnikai és vallási szempontból még homogénnek tekinthető, nemzeti kormányzás alatt álló, zömmel kelet-közép-európai országoknak, valamint Olaszországnak egybetömörítését, illetve megsegítését célozza, akár nem, a hivatalos stratégiából is ez következik logikusan. Fülünkbe csenghetnek Orbán Viktor 2024-ben, Tusnádfürdőn elmondott szavai arról, hogy amennyiben az Egyesült Államokból érkezik egy jobb ajánlat az európai uniós tagságnál, akkor azt meg kell fontolni. „Olyan, velünk egy irányba húzó országokkal kívánunk együttműködni, amelyek helyre akarják állítani korábbi nagyságukat.” A korábbi nagyság helyreállításának gondolata a magyarok szívét különösen megdobogtathatja.

Fütyülve a diplomácia írott és íratlan szabályaira nemcsak kőkemény aknamunkát végzett az Orbán-kormány hitelének aláásása, hanem izgága politikai szervezőmunkát a baloldali ellenzék sikere érdekében. 

Most pedig nemcsak a mélyállami források apadnak, de a világ első számú nagyhatalmának vezetője nyíltan bejelenti, hogy favorizálni kívánja a nemzeti-konzervatív erőket s az általuk vezetett országokat. Persze megszokott technika a valóságtagadásba menekülés és a félremagyarázás. Azzal riogatnak főcímben, hogy „Putyin elégedett lehet”, meg hogy Trump „Magyarországot elválasztaná” vagy „leszakítaná” az EU-ról, miközben a bővebb anyagban egy új államszövetség körvonalazódik, amelynek esélye lenne megőrizni a római jogon, a görög filozófián és a keresztény erkölcsön alapuló euró­pai civilizációt.

Az optimális, nem esélytelen forgatókönyv nyilván az unió megreformálása volna, visszatérítése az eredeti útjára. A patrióta erők hatalmas ellenszélben folyamatosan erősödnek, több országban is győzelemre állnak, az Egyesült Államokból érkező támogatással nőnek az esélyeik a kormányra kerülésre. Másrészt úgy tűnik, hogy az idő nekik dolgozik. Nagy kérdés viszont, hogy melyik folyamat a gyorsabb, a fehér keresztény őslakosok politikai kijózanodása vagy a muszlim betolakodók számbeli gyarapodása.

 Sejthető volt, hogy Donald Trump megválasztása jelentős geo­politikai változásokat fog eredményezni planetáris szinten. Az viszont több, mint kedvező fejlemény, hogy ez az átrendeződés alapjai­ban érintheti Európát akár az egész unió fokozatos irányváltásával, akár az erővonalak átrendezésével a politikai józanság elve mentén.