Mennyei marhaszegy

Rezeda Kázmér hatévesen Kittenberger Kálmánnal járt vadászni. Poétikusan ifjú korában bejárta Afrikát Kázmér. És már hatévesen tudott három szuahéli szót.

Vadászni ment Rezeda Kázmér. Igazából nem volt ebben semmi különleges, ugyanis hatéves kora óta vadászott. És nem volt szükség semmi különleges engedélyre vagy törvényszegésre, ugyanis Rezeda Kázmér hatévesen Kittenberger Kálmánnal járt vadászni. Poétikusan ifjú korában bejárta Afrikát Kázmér. És már hatévesen tudott három szuahéli szót. Igaz, ezt a hármat tudja mindenki, csak azt nem tudják, hogy három, s azt, hogy szuahéli. Mert ugye mindenki ismeri Afrika legmagasabb hegyének nevét: Kilimandzsáró. Csak azt nem tudják, hogy ez valójában két szó, úgy, mint Kilima-Ndzsáró, és azt jelenti: Havas hegy. Vagy azt, hogy „ragyogó fehérségű hegy”, de gondolom, az ugyanaz. A harmadik pedig a Szimba, ami oroszlán.

Ezzel a három szóval indult vadászni Kázmér hatévesen Afrikába. És csodálatos kalandokat élt át, és új szavakat tanult. Ott volt, amikor „este hat óra felé járt az idő. Az augusztusi nap leszállni készül a Kilima-Ndzsáró előhegyei mögé. Aláhanyatló izzó korongja sugárkévéket lövell szét a felhőtlen égen. A sugarak kigyújtják a Kibó gleccserének szűz havát: vörös tűzben lángol fenn a csillogó jégvilág.”

Igen, akkor is éppen ott volt a kis Kázmér, s látta, ahogy a vonat elüti az öreg rinocérosz anyát, s tanult egy új szót szuahéliül, azt, hogy Kifaru, ami orrszarvút jelent. És ott volt Kázmér Szimba legyőzésekor is, látta, amint „rossz idők jártak Szimbára, a nagy, fekete sörényű oroszlánra! A baj, akárcsak az emberek világában, a vadonban is csőstül jár. Így volt ez Szimbával is, egyik baj hozta magával a másikat, szegény feje már azt se tudta, hogy kerüljön ki belőlük. A száraz időszak elején kezdődött a balszerencséje, amikor egy karcsú oroszlánhölgyért, akit társául szeretett volna választani, újra és újra párbajra kelt sörényes vetélytársaival. Eddig rendjén is volt a dolog, hiszen a vadonban minden állatnak meg kell küzdenie a párjáért, de hogyan történhetett meg, hogy éppen ő maradjon pár nélkül?! Hiszen az ő részén volt minden esély! Keményen megállta a helyét a viadalokban, sorra legyőzte a vetélytársakat, legfeljebb egy-két kósza sörényes settengett még a választottja nyomában, de ezektől nem kellett tartania, mert gyávábbak voltak, semhogy felvegyék vele a harcot.”

Szerényi Gábor rajza

Így volt, éppen így. És a kis Kázmér látta azt is, amikor „Mbogó a szarvára vette Szimbát, néhányszor feldobta a levegőbe, aztán hozzálátott, hogy bivalymódra pozdorjává tiporja ellenfelét. Alig kezdte meg azonban a diadal és a bosszú művét, remegés fogta el őt is, elhatalmasodott rajta a pusztulásnak, a végnek gyengesége. Rogyadozó inakkal megtett még egy-két lépést, aztán továbbra is szemmel tartva a már alig lélegző Szimbát, ledőlt keserves fújással a csata összetiport porondjára. Akkor már ott röhögött a halottrabló Fiszi, ott vonyított egészen a közelükben.’

Bizony, ezt is látta Kázmér. Hatévesen. S megtanulta közben, hogy a Mbogó szuahéliül bivalyt jelent. A Fisi pedig hiénát.

Ennyi szóval már bejárható Afrika. Legalábbis hatévesen. És Kázmér szenvedélyesen utazott. Beült a kisszobában a nagy fotelba, talpacskáit feltette a cserépkályha meleg oldalára, nézte kicsit a kinti hideg világot, aztán kinyitotta A Kilima-Ndzsárótól Nagymarosig könyvét – Ifjúsági Könyvkiadó, 1957, Csergezán Pál rajzaival –, és elrepült Afrikába. Csergezán Pál volt a világ legjobb Afrikába repítő pilótája.

Szóval hatévesen kezdett vadászni Rezeda Kázmér, aztán úgy negyvenöt évvel később elvégzett mindent, amit el kellett végezni, és újra vadászott. Csak most már fegyvert is vitt magával. Van a vadászatnak egy furcsa, a zöldek és megvilágosodottak – vagyis a hülyék – által fel nem fogható része, hogy a vadász elmegy vadászni és a fegyverével elejti a vadat.

Hát éppen így ment vadászni Kázmér. Felső-Magyarországra, ami esetünkben Borsodot és Hevest jelenti, mert volt itt valami Trianon, s Krúdy Felső-Magyarországa odalett. 

Ment Kázmér Nagytermészetű Jozeffel, várta őket Ringló uram, az útkaparó, s a várták őket a szép bikák. S szépen lekerekedett az este. Nyugalmat és hűvöset sóhajtott az őszi rengeteg, s Ringló uramék házában összegyűlt a társaság: a házigazdák, Ringló Jozef s asszonya, Adriána, a két gyerek, Mathiász és Medárdusz, valamint Nagytermészetű Jozef és Mikellene Csábikusz – no és persze Kázmér.

Nyugalmat és hűvöset sóhajtó rengeteg mellett, ilyen társaságban, meleg ház ebédlőjében kerekednek le az esték. Arra viszont nem számított senki, hogy a lekerekedett estéből Ringlóék tizennégy éves fia, Mathiász fog gömbölyded csodát varázsolni.

Pedig így lett.

Kázmér hamar kíváncsi lett, ugyanis kiderült, hogy a gyerek főzte a vacsorát, mert hogy a gyerek úgy hat éves kora óta főzőcskézik. Csak úgy. Mert szereti. Kázmér pedig mosolygott magában, mert eszébe jutott egy bölcs barátja, aki szerint a gasztronómia az idősödő urak erotikája. Ellenben a tizennégy éves fiú nem tűnt idősödő úrnak, sőt.

– E fiúból szakács lesz, akárki meglássa – mosolygott tovább magában Kázmér, majd mindjárt ki is javította magát, miszerint e fiúból séf lesz, akárki meglássa, mert így igazodik a korszellemhez, ráadásul a ritmus is így jön ki. 

S aztán fogyott borból is, jó borból, ami szintúgy kerekíti az estéket, s akkor, amikor már azt hitte a jó vadász, hogy kerekebb nem lehet, megérkezett a főfogás. Marhaszegy. Kamadóban sütve. Márpedig a kamadóhoz nagy tudás kell, s tapasztalat.

Mert a kamadó sok ezer éves jószág, Japánból származik, onnan hozták haza amerikai katonák a második világháború után, nyilván gondolták, az atombombáért cserébe jár nekik legalább ennyi, s kerámiából van ma már a kamadó, ami talán nem meglepő módon tűzhelyet jelent japánul, kerámiából vannak és tojás alakúak, és az a titkuk, hogy pompásan lehet szabályozni a hőmérsékletüket, továbbá kiválóan tartják a hőt, remekül lehet játszani velük a füsttel, nagyszerűen lehet bennük grillezni, sütni, párolni, füstölni, s ha valaki érti a kamadó csínját-bínját, akkor csodálatos étkeket tud kivenni abból a japán kerámiatojásból.

S akkor jön egy gyerek, s letesz az asztal közepére egy marhaszegyet, közölve, hogy kamadóban sütötte, mindezt olyan természetességgel, mintha azt mondta volna, megérkezett a rendelt pizza, ki kellene fizetni a bangladesi ételfutárt.

Na most, elérkeztünk a dolgok legnehezebb részéhez.  Ugyanis ilyesféle társaságokban kétféle irigység szokta felütni a fejét, úgy is, mint  egészséges vadászirigység és egészségtelen főzőtudomány-irigység.

Egyszer majd jó lenne Excel-táblázatokba rendezni az irigységeket, fajta és emberfajta szerint elrendezve, ez talán megadhatja a kezdő lökést a nagy munkához, mármint hogy vadászféle embereknél ez a kettő vezet. Az egészséges vadászirigység úgy néz ki, hogy ha bejön a vadászatról a vadászcimborád, s lőtt valamit, míg te semmit, vagy te is lőttél, de ő szebbet, jobbat, nagyobbat, akkor azt mondod neki, hogy „gyönyörű barátom, gratulálok, üdv a vadásznak!”, de közben arra gondolsz, hogy a „nyavalya essen beléd, kint voltam egész este, aztán a cinkéken kívül nem jött semmi, te meg kiugrassz és bejössz egy ilyen gyönyörű bikával, hogy szomorodjál meg!”.

A főzőtudomány-irigység meg olyan, hogy ha jobbat készítettek nálad, akkor megüt a guta. Ennek remek példája Oborzil, aki ugyan nem vadászember, ellenben olyasféle, jó vadászlelke van, és az téveszméje, hogy tud főzni. És Oborzil sokáig, nagyon sokáig úgy érezte, hogy sikerülni fog. Aztán egyszer, hirtelen, minden előzmény nélkül rádöbbent, hogy mégsem. Kedd volt. November. És esett az eső.

Mindig a novemberi esős keddek hordozzák az ilyesféle felismeréseket, bár Oborzil életének ismeretében világos, hogy egy júliusi, szombati, verőfényes délelőttön is rádöbbenhetett volna. Ám Oborzilt olyan fából faragták, hogy hiába döbbent rá, miszerint megint nem sikerült és soha nem is fog sikerülni, azért ő főzött tovább, rendületlenül. Ha Andersen ismerte volna Oborzilt, akkor nem a rendíthetetlen ólomkatonáról, hanem a rendíthetetlen rossz szakácsról írt volna gyönyörű mesét. Így viszont Kázmérra hárult a feladat, hogy elcipelje őt a halhatatlanságba.

Na de ezen a lekerekedett majd gömbölydeddé váló estén nem volt jelen Oborzil, ellenben jelen volt egy kamadóban sült marhaszegy, egy tizennégy éves gyerek keze munkája. És kár lenne tagadni, az a marhaszegy tökéletes volt.

Olyan puha, mint a napon felejtett vaj, olyan omlós, mint a túlérett sárgabarack, olyan jó ízű, mintha Zeusznak készült volna, s valami varázslatos, soha nem látott, parádés kéreg vette körül. Ringló Mathiász pedig magától értetődő természetességgel mesélte el, hogy sóval, borssal, mindenféle fűszerekkel dörzsölte be azt a szegyet – s még valamivel. S arra a valamire olyat döbbent rá Rezeda Kázmér, hogy kívül is hallik:

– Hogy mivel? Darált kávéval?

A gyerek pedig nyugodtan felelé, hogy hát persze, hát igen, az jót tesz neki.

Hát jót tett.

Másnap hajnalban Kázmér úgy nyolc kilométert gyalogolt a rengetegben, s amikor a kísérő vadász hátra szólt neki egy meredekecske kaptató alján, hogy „most már kiléphetnénk egy kicsit”, akkor Kázmér olyasmiket mondott magában, amiket majd meg kell gyónni.

Aztán elesett a vad, s a reggelinél Kázmér megelégedetten és megenyhülve kortyolgatta a forró teáját, s abban reménykedett, hogy sikerül majd szép szegyet szereznie a Hússzabóságban, s bedörzsöli majd kávéval, s úgy fog kikerülni a kamadóból, ahogy ezé a sihederé. S meghívja majd Oborzilt, és hosszan fogja neki magyarázni, miért és hogyan kell a jó marhaszegyet kávéval bedörzsölni, s hogy ezt csak a teljesen amatőrök nem tudják.

Az jó lesz.

Különösen Oborzil arca.

Az az este is le fog kerekedni.