Sebesült szuperhatalom

Bár viszonylag sok idő telt el 2001. szeptember 11-e óta, a legtöbben ma is tisztán emlékszünk, hol jártunk, mit tettünk, amikor értesültünk az Egyesült Államokat ért támadásokról. George W. Bush azon a reggelen gyerekekkel találkozott, s egy képes könyvet nézegetett, mikor munkatársa odalépett hozzá, s fülébe súgta, mi történt. A világ első számú szuperhatalma elnökének arcán pedig látszott, fel sem tudta fogni hirtelen, mi történt. De valahogy így voltunk ezzel mindahányan, ahogy a televíziót nézve először azt hittük, csak egy rossz katasztrófafilm képsorai futnak a szemünk előtt. Hamarosan megértettük azonban, a New York-i ikertorony összeomlásának pillanatában egy olyan útra léptünk, amelyről azóta sem tudjuk pontosan, hová vezet.
A sérthetetlennek hitt Amerikát saját földjén érte támadás, megaláztatás. A biztonság és erő fogalmának helyébe a félelem és a fenyegetettség lépett, Washington pedig épp ez utóbbiakra támaszkodhatott, amikor elindította harcát a hívó szóvá vált terrorizmussal szemben. Nem telt el egy hónap sem, a héják körülrepülték a Fehér Házat, s megindult a háború az al-Kaida fellegvára, Afganisztán ellen. S mit látunk ma a már korábban is oly sokat szenvedett ázsiai országban? Délen napról napra durvul a háború, az amerikai katonák posztjait átvevő NATO-seregek pedig döbbenten állnak az ellenállás hevessége előtt. Erősítésre lenne szükség, ám nincs honnan. De Afganisztán még akár sikertörténetnek is nevezhető Irakhoz képest. A félelemre építő retorikával az amerikai lakosságot a 2003 márciusában kezdődött újabb háború előtt azzal sokkolták, Szaddám Huszein tömegpusztító fegyvereket rejteget, s támogatást nyújt az al-Kaidának. Fegyvereket aztán senki nem talált, azt pedig már a szenátusi vizsgálat is bizonyította, hogy a kegyetlen diktátor nem ápolt jó viszonyt a terroristákkal, sőt, fenyegetve érezte magát tőlük.
A rombolásra, ártatlan életek kioltására az Egyesült Államok még nagyobb pusztítással és vérontással válaszolt. 2001. szeptember 11-én az amerikaiak feltették magukban a kérdést: ki és miért utálja őket ennyire, hogy ezt a szörnyű tettet véghezvitte ellenük? Washington azonban nem próbálta megérteni a támadók logikáját, inkább jókra és gonoszakra osztotta a világot. A terrortámadások háttere ma is homályos, sokakban óhatatlanul felvetődik, vajon szeptember 11-e nélkül miként alakult volna az elmúlt öt év? Amerika hagyta volna, hogy a fanatikus tálibok folytassák ámokfutásukat, Szaddám Huszein pedig, miközben újabb szobrokat állít magának Bagdad utcáin, tovább sanyargassa népét? Vagy a fegyverlobbi szorítása, a kőolajéhség, esetleg az egyetlen igazi közel-keleti jó barát érdeke ugyanezeket a lépéseket kényszerítette volna ki, s most anélkül bírálnánk a fogolykínzásokat, dühöngenénk a gyakran megalázó biztonsági intézkedések miatt, hogy közben eszünkbe jutnának a New York-i áldozatok?
Bármennyire is szeretnénk, a megannyi megválaszolatlan kérdés egyelőre nem teszi lehetővé, hogy szeptember 11-ről csak mint történelmi fordulópontról beszéljünk. Annyi bizonyos, hogy az Egyesült Államok a terrorizmusra mért minden egyes csapással saját magán is újabb sebeket ejt. Ha csak az iraki veszteségeket, az erőszakkal szembeni tehetetlenséget nézzük, azt, ahogyan a csúcstechnika kudarcot vall a középkori környezetben, akkor is jól látszik, hogy a birodalom teljesítőképessége határára jutott. Washington újra félelmet próbál kelteni, ám a lakosság nagy többsége mára elveszítette hitét az Egyesült Államok vezetőiben.
A jól felépített propagandagépezetbe homokszem került. Öt esztendővel ezelőtt nem volt jó amerikainak lenni, s meglehet, ma még rosszabb.