Szandra örök

Annak idején Mátyásföldön lovakat is tartottam. Őrült hobbi, óriási ráfizetéssel, de azért szép időszak. Szandra volt a legelső vendég, formás pej kanca, csillaggal a homlokán. Fajtáját tekintve furioso north star, elegáns angol hölgy. Majd húsz évet húztunk le együtt jóban-rosszban, hóban, fagyban. Egy csikóval is megajándékozott, másfél évesen hagyott itt a boldogtalan.
Hát most elment az öreg kanca, szuszogását, nyerítését máig itt érzem, hallom. Lovat, kutyát tartani csodálatos – és fájdalmas. Aki nem tett még ilyet, annak hiába írok, aki meg belekóstolt már ebbe, az mindent tud. Fölkelsz hajnalban, zaboltatsz, etetsz, itatsz, kitrágyázol, aztán meg csak nézed, nézed, hogyan babrál a szénában a kedves.
Így töltöttünk el mi közel húsz esztendőt (persze közben jöttek kollégák, Porfelhő, Banka, Davos, Manó és a többiek, már felsorolni sem tudnám valamennyit). Most végképp véget ért a lovas korszak, fejezet az életemből. Fát ültetni, állatot tartani – az élet értelme. Gyermekáldás. Aki bent hömpölyög a város dzsumbujában, a hörgő, izzadságszagú, morgó tömegben, semmit nem tud erről. Sajnálom szegényeket. Hát most elment ez a Szandra, míg írom ezt a cikket, potyognak a könnyeim, de ez valószínűleg normális. Egy eltöltött élet, meg a végén a pont.
A Szilas-patak melletti hosszú vágtákat felejteni sosem lehet, meg azt sem, ahogyan az istállóban kacéran meg-meg bökdösött, hozzám törleszkedett. Sivárabb lett az élet, de ebbe is bele kell törődni – Szörényi és Bródy is megmondta: Élünk és meghalunk.
Szandra bennem tovább él. Itt maradt.