Tiszteletbeli főszerkesztő

Olykor elmélázom, az élet szépségeivel foglalkozom, és nem követem a Népszava szakmai mélyrepülését, amely pedig mindig tud még lentebbi sajtóbugyrokkal szolgálni. Ilyenkor szerencsére szólnak a barátaim és önkéntes sajtófigyelőim: már megint írtak rólad valami keresetlent, idéztek tőled gondosan kipontozva, s így kiforgatva – úgyhogy veszek egy nagy levegőt, s újfent belevetem magam az elképesztő betűdzsumbujba, amelyben oly organikusan forr egységbe a hamisítatlan Kapolyi- és Fejtő-féle szociáldemokrácia. Már rég nincs bennem naiv javító szándék: a főszerkesztő Hazudni nem szabad című vezércikke után, amely méltatlan személyemmel foglalkozott, kezdem azt hinni, ezt a hazugságtiltó dolgot is felírták a napi teendőkhöz, csak aztán valahogy soha nem kerül rá sor. Melankolikusabb pillanataimban visszarévedek naiv gyermekkoromra, mikor a patinás munkásvárosban a családom a tökegyforma MSZMP-lapok közül a Népszavát járatta (kizárólag a folytatásos képregény miatt; a Magyar Nemzet létezéséről csupán gimnazistaként értesültem), s utólag nosztalgikusan megállapítom, hogy a sportrovata – amelyben egyáltalán különbözhettek az országos újságok – mindenképp jobb volt az akkori Népszabadságénál. A márkanév maradt, Vándor Kálmán nem.
Most a Népszava főleg politikában utazik, s ez még akkor is így van, ha az élén kiugrott sportújságíró áll. (Nem elszigetelt eset ez: elég csak a félresiklott, hatalmi játékszerré vált Nap-keltét említeni.) A baloldali sajtó munkamegosztásában az elenyésző példányszámú kistestvér a politikai bulvár, a vasököl, hogy a Népszabadság a fehér glaszékesztyűjében finomkodhasson. (Kivéve persze a hamisított Teller- és Stumpf-levelek idejét.) Az emberbe minden híresztelés ellenére szorult valami kollegialitás: értékeli, ha jobb sorsra érdemes szakmatársak ilyen körülmények között is igyekeznek színvonalasan teljesíteni; de a hangadók (s a Kristóf Attila feldolgozásában legendává vált olvasói rovat) elviselhetetlenné teszik az összképet. A minap például Zilhál Györgynek nevezték Pilhál György kollégámat: tessék sürgősen felvenni egy új olvasószerkesztőt, aki legalább a megvetett ellenséget ismeri. Az is a Népszava cikke nyomán világosodott meg előttem: azért csatlakoztak a magyarfaló Slota elleni fellépéshez, hogy végre össze lehessen már ütni itthon is egy jó kis gyűlöletbeszéd-törvényt, ami persze szerintük nem a Népszava szerzőit hozná kényelmetlen helyzetbe.
Mindez azonban bagatell zsörtölődés a tiszteletbeli főszerkesztőhöz képest. Fejtő Ferenc a tizedik ikszben járva sem hallotta az intést: óvakodj a tiszteletbeli felkérésektől, hátha csak a nevedet akarják. Magam is jártam nála Neullyben: interjúztunk a szociáldemokráciáról, s nem beszéltünk a Magyar Nemzet balul sikerült, zavaros francia privatizációjáról, amelyben oroszlánrésze volt. Később nem értettem: aki szellemileg ennyire friss, miként válhatott Orbán-gyűlölővé, Gyurcsány-imádóvá, a Németh Péter-féle Népszava tiszteletbeli főszerkesztőjévé. Ez még annál is nagyobb dilemma, miért nem tudtak helyet szorítani Szárszón az autóban a szuicid hajlamú József Attilának. Aztán kezembe került a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége 1949. július 20-i titkársági ülésének jegyzéke, amelynek 8. pontjában, a káderjavaslatok között az szerepel: Kiss Károly előterjesztő javasolja a jelenlévő Rákosi Mátyásnak, Gerő Ernőnek és Farkas Mihálynak, hogy Fejtő Ferencet azonnal rendeljék haza, és ha nem hajlandó, állítsák le a fizetését. Azaz ha a jegyzék nem koholmány, az emigráns Fejtőt Rákosiék pénzelték. Kérem tisztelettel, ezt tessék megmagyarázni…