A puszta fejlesztését szívügyüknek tartók – köztük a Hortobágyi Nemzeti Park igazgatóságát vezető Sándor István – persze az ideiglenes engedélynek is örülnek, mint ahogy annak is, hogy Kolber István miniszter egyszer már megígérte, végre adnak pénzt a régen rekonstrukcióra szoruló hortobágyi csárda felújítására. Hogy az ígéretekből mikor lesz valami, nem tudni, mint ahogy azt sem, mikor építik tovább a minap sebbel-lobbal felavatott kisvasút pályáját. Azt viszont könnyen el lehet képzelni, hogy a puszta kibírja a patópálságot, az értékes műemlék viszont nem biztos. A rossz nyelvek egyébként a Hortobágyon azt tartják: azért maradt el a Kolber-ígéret teljesítése, azért nem érkezett meg mégsem a biztosra vett háromszázmillió forint a csárda felújítására, mert kellett a pénz a polgári régészeti pihenőpark megépítésére. Ha ez így van, duplán jogos a hortobágyiak homlokráncolása. A pihenőparknak nevezett területet ugyanis minden oldalról autópálya veszi körül, így aztán Kósa Lajos debreceni polgármesterrel szólva, nagyon nehéz elképzelni, hogy bárki napokat szeretne eltölteni a motorzajtól hangos környezetben.
Nem így a Hortobágyon, ahol Közép-Európa legtöbb madárfajjal büszkélkedő élőhelyét találhatják a látogatók, s ahol jócskán lehetne még mit tenni azért, hogy az ökoturizmus derékhadát adó madarászok és a csikós-gulyás romantika kedvelői megfelelő miliőben élvezhessék a puszta nyújtotta szellemi és kulináris örömöket. Az évszázadokig csak Debrecen latifundiumaként számon tartott, rideg marhatartásra használt hortobágyi puszta ugyanis az utolsó évtizedekben alig lett barátságosabb a látogatóhoz, mint volt a középkor végén. Vendégfogadási lehetőségeiben, szolgáltatásaiban most is szegényes, környezeti látványosságokban pedig több helyen is veszített eredeti varázsából. Az épített környezet pusztulása miatt különösen a szocializmus hajnalán mesterségesen kialakított Hortobágy község szomorkodhat. A hatvanas években futószalagon készült házai ugyanis mit sem őriznek a puszta remek népi építészetének hagyományaiból. Ezekben a funkciót esztétikává varázsoló lakó- és gazdasági épületekben sajnos csak a múlt század húszas-harmincas éveiben készült fotókon vagy a nemrég felújított múzeum kiállításán gyönyörködhet a látogató. Gulya és ménes szerencsére most is van, ám létszáma jóval alacsonyabb, mint amenynyit a puszta elbírna. A szaporítás anyagi okok – meg a természetes reprodukció lassúsága miatt – szintén mérsékeltebb a kívánatosnál – vélik a szakemberek, bár hozzáfűzik: az is jó, hogy a genetikailag igen értékes szürkemarhát, az igazi magyar lófajtának számító nóniuszt és a rackajuhállományt egyáltalán sikerült újrahonosítani a pusztán.
Tervek persze vannak, hogyne lennének, arra nézve, hogy mindez másként legyen. Cseri Géza polgármester például a kilencvenes évek elején gyógyfürdőt álmodott a puszta közepére, ebben látva a turisták hosszabb, többnapos ott tartásának s ezzel az idegenforgalom fellendítésének a kulcsát. A természet ehhez a projekthez is adott muníciót, hiszen a meleg vizű forrás ott csordogál a község határában. A gyógyfürdő megmaradt a tervek és álmok birodalmában, lett viszont előrelépés a természetvédelem területén. A kormorán és a halak „rendezetlen” viszonya ugyanis évtizedekig vita tárgya volt a magyar haltermelésben jelentős részt képviselő Hortobágyi Halgazdaság és a nemzeti park igazgatósága között. Előbbiek ugyanis állításuk szerint meg voltak győződve arról, hogy a drasztikus halfogyás nem az orvhalászat, hanem a kormorán számlájára írandó. Utóbbiak pedig váltig állították, hogy a kormorán nem eszik háromkilós pontyot. Az évtizedes vita mára elült – sokak szerint azért, mert a Hortobágyi Halgazdaság csakúgy a környezetvédelmi tárca fennhatósága alá került, mint a nemzeti park igazgatósága –, és deklarálták, hogy a természetvédelem elsődleges a haltenyésztéssel szemben. Sándor István azt mondja, sokat segített a jószomszédivá szelídült viszony a gazdálkodáson is, hiszen most már nem öntik le mésszel az értékesítésre alkalmatlan kis halakat, hanem betelepítik azokba a tavakba, amiket a vízi madarak táplálékszerzésre használnak.
Ettől persze nem érzi jobban magát az, aki a kilenclyukú hídon átkelve leparkol a csárda mellett, és nyakába veszi Hortobágy község főterét. A látogató megérkezvén remélne némi rendezettséget, de hiába. A főtéren kínált tárgyak jelentős része nem éri el a népi iparművészet alsó szintjét sem, a vízi színpad lelakott, a híd gyalogos közlekedés esetén életveszélyesnek mondható. Sándor István azt mondja, ezen változtatandó is kaptak ígéretet: a Hortobágy községgel közösen beadandó európai uniós pályázataik ugyanis állítólag zöld jelzésben reménykedhetnek. Eszerint kezdenék a felújítást a csárdával, majd folytatódna a főtérrel és a vízi színpaddal, sőt a kilenclyukú híd mellett épülne egy másik átkelő is abból a célból, hogy biztonságosabb legyen a gyalog közlekedés. Optimista elképzelések szerint – ha a Gyurcsány-kormány kívül-belül népszerűtlen gazdaságpolitikája miatt nem tartják vissza a Magyarországot megillető uniós pénzeket – ezekből az elképzelésekből lehet talán valami. Addig is nem állami pénzből, hanem a hívek adakozásából épül az ökumenikus templom Hortobágy főterén.
origo.hu
Felállították az Ország Karácsonyfáját - képek
