Keresztesi

Méltatlanul kevesen tudják az országban, milyen kincseket rejt Szombathelytől nyugatra, a Pinka-patak mentén egy aprócska borvidék. Az október eleji szüret persze itt is csak olyan, mint másutt: Zax Béla uram Vas-hegyi birtokán is göcsörtös bottal kapaszkodnak fel a hegyre a hetven-nyolcvan éves asszonyok, hogy aztán órák hosszat fütyörészve vágják a fürtöket a tűző napon; a férfiak itt is csak körtepálinkát kevernek az ebéd utáni kávéhoz, hogy fellazítsák a vastag húsú toronyi kenyér meg a kövér parasztsonka koloncait, s hogy aztán csipkelődve zúdítsák a kékfrankos szőlőt a traktorok utánfutójára. De a Vas-hegynek más a sorsa, az öntudata, a levegője, mint a legtöbb belső-magyarországi borvidéknek. Éppen a héten volt a nyolcvanötödik évfordulója Vaskeresztes (Grossdorf) és még nyolc Vas megyei falu történelmi fordulópontjának: 1921. október 4-én kiáltották ki a közeli Felsőőrön a kérészéletű, ám annál nagyobb politikai súlyú Lajtabánságot. Ez volt az egyetlen határszakaszunk, amely nem úgy alakult végül, ahogyan azt Trianonban kőbe vésték. A kelta település, római limes, majd magyar gyepűvidék, vaskori halomsírok, ókori villák, reformkori présházak rejteke, több ezer éves borkultúra hagyományainak folytatója visszaharcolta magát hazájához 1923-ban. Ami kötés a mentén: a visszakívánkozó falvak lakossága osztrák, bajor és horvát nemzetiségű volt, és többnyire az ma is. Később a Vas-hegy tőkéi között szökött nyugatra Karády Katalin, amit ma már nem biztos, hogy megtehetne: a határ most is a hegy tetején húzódik; egy keskeny erdei ösvény oldalán osztrák kiskatonák zargatják a több tíz kilométeres kerülővel elérhető bucsui határátkelőhöz Vaskeresztes uniós polgárait. Hiába, a határ az határ. De végső soron ennek is örülnünk kell, mint a félvad kékfrankos mustnak. (Fotók és szöveg: Margittai Gábor)