Levél a jövőből

Kislányom,
Te már biztosan nem emlékszel rá, de én 2006. október 23-án azt hazudtam, hogy te a következő kérdést szegezted nekem: Papa, miért nem sétálhatok az utcán? Eljött az idő, hogy feleljek neked. Azért nem sétálhattál az utcán 2006. október 23-án, mert az apád egy gazember.
Magam sem tudom, hogyan lettem azzá. Talán a körülmények, a gyerekkori nyomor, a megaláztatás, a kilátástalanság együtt vezettek oda, hogy gazember lett belőlem. Nem III. Richárd, nem. Én nem döntöttem úgy, hogy gazember leszek. Sőt, hosszú-hosszú éveken át meg voltam győződve arról, nem is vagyok gazember. Igazolva láttam minden cselekedetemet. „Mi az, hogy! Nagyon is!” Ezt mondtam, ezt is gondoltam, amikor felmerült, vajon tisztességes ember vagyok-e.
Moral insanity. Azt hiszem, így hívják, ami én vagyok. Illetve voltam. Mert tudod, most, ennyi idő elmúltával, 2020 őszén, amikor mindezt leírom neked, már tisztán látom, ki is voltam én valójában. S ahhoz, hogy mindezt belássam, hogy minderre rádöbbenjek, szükség volt arra a szörnyű végre, arra a rettenetes bukásra, amit megéltem. Megéltem, 2006 és 2007 között. Akkor persze nem láttam, mi fog történni velem. Akkor meg voltam győződve róla, hogy velem nem történhet semmi. Még azok előtt a szörnyű évek előtt meg is írtam, vagy talán nyilatkoztam, nem emlékszem pontosan, hogy a modern politikában annak lesz rangja, szava, befolyása és hatalma, akinél milliárdok vannak. Ez lett a credom, eszerint cselekedtem, ezért cselekedtem.
Érdekes így utólag visszagondolni mérhetetlen cinizmusomra és ostobaságomra. Ne érts félre, nem azért voltam ostoba, mert kimondtam, hogy a pénz fog diktálni, és semmi más nem számít. Ebben történetesen igazam is volt. Az ostobaságom abban érhető tetten, hogy elhittem: ez örök és megváltoztathatatlan állapot.
Nem az, kislányom.
Rettenetes bukásom döbbentett rá erre is. De akkor ezt hittem, és rendkívül tudatosan készültem mindenre. A tudatosságom, a kitartásom, a gátlástalanságom, a mániákus győzni akarásom és a minden képzeletet felülmúló aljasságom a csúcsra juttatott. Még egyszer mondom, mindez valószínűleg a gyerekkorom eredménye. Már amikor anyám öltöztetett hajnalonként, és én a hokedlin álltam a félhomályban, igen, már akkor tudtam, hogy én ebből kitörök. Bármi áron. Ez lett a valóság: hogy bármi áron.
Ha adhatok neked tanácsot egyáltalán, akkor ennyit adok: soha, semmiért sem szabad bármi áron. Illetve csak olyan „elvont” vagy magasztos ügyekért, mint a szabadság, a Haza, a gyermekeid… De aki saját sikereiért képes mindenre, bármire, nos, az olyan ember éppen ezekről a dolgokról mond le. Én ilyen ember voltam. Soha nem voltak elveim.
Fiatalkoromban kommunista diktatúra volt Magyarországon. Én fenntartások nélkül kiszolgáltam ezt a diktatúrát. Ugyanis nem érdekelt. Csak a szoba-konyha érdekelt, ahol Katus öltöztetett hajnalban. S hogy onnan nekem ki kell kerülnöm. Kikerültem, kislányom.
Ez volt az ára. Az volt az ára, hogy szolgája lettem annak a nyomorító hatalomnak. Tudod, ha Hitler Németországába születek, akkor azt szolgálom. Ha Sztálin Szovjetuniójába, akkor azt. Bármit. Mert ezt jelenti a bármi áron. De nekem csak Kádár János Magyarországa jutott. Hát ott lettem valaki. Ezért nem sajnáltam semmit. Ha kellett, feladtam egyetemi társaimat. Természetesen KISZ-karriert építettem. Ha nem lett volna rendszerváltás, egészen biztos lehetsz benne, hogy az apádból lett volna az MSZMP első titkára. De lett rendszerváltás. S nekem azokban az esztendőkben stratégiát kellett váltanom. Váltottam. Úgy döntöttem, milliárdos leszek.
A rendszerváltás idején Magyarországon úgy lehetett valaki milliárdos, hogy kiváló kapcsolatokkal rendelkezett. És ezeket a kapcsolatokat működtette. Az én kapcsolatom a te nagyanyád volt. Bonyolult történet mindez, megpróbálom egyszerűen összefoglalni. Annyi a lényeg, hogy azokban a zavaros időkben mi, egykori párt- és KISZ-funkcionáriusok elloptuk az ország vagyonát. A nemzetét, ha patetikusan akarok fogalmazni. E folyamat lényege az volt, hogy ingyen vagy állami pénzből, hihetetlenül olcsón privatizáltuk a köztulajdont – külön szépsége a dolognak, hogy az a köztulajdon úgy lett köztulajdon, hogy szintén mi államosítottuk, vagyis elraboltuk eredeti tulajdonosaiktól néhány évtizeddel korábban. S ebből a magántulajdonná lett köztulajdonból meggazdagodtunk. Nekem is így lett mindenem. A ház, amiben te felnőttél, szintén így lett. Még a nagyapád rabolta, aki Kádár jobbkeze volt, az 1956-os forradalom egyik legaljasabb vérbefojtója. A nagyapád egy budapesti zsidó sebészorvos villáját rabolta el, abban élünk mi, mindannyian. Azután meg én loptam. Mindent. Állami pénzből, mások számára hozzáférhetetlen hitelekből lettem milliárdos. S hogy értsd, min mentem keresztül, évekkel később, már miniszterelnökként azt mondtam, hogy nem értek egyet a magyar vállalkozók vissza nem térítendő hitelekkel való támogatásával. Mert így közpénzekből lesznek magánvagyonok, és ez nem helyes. Azt hiszem, kislányom, ezt hívják kognitív disszonanciának…
De térjünk vissza eredeti kérdésedhez, amit nem tettél fel soha, csak én kitaláltam, mert éppen erre volt szükségem a parlamenti színjátékomhoz. Szóval azért nem sétálhattál 2006. október 23-án, mert mindezen gazemberségeimen, hazugságaimon és aljasságaimon túl nekem nem lehetett közöm az ünnephez. Képzeld el, hogy ameddig itt kommunista diktatúra volt, csak úgy tudott igazán érvényesülni valaki – már ha politika karriert akart befutni –, hogy nyilvánosan ellenforradalomnak nevezte 1956-ot, nyilas csőcseléknek 1956 hőseit. Ez volt a rendszer egyik pillére. És én ezt is megettem, gondolkodás nélkül. Még a diktatúra idején azt nyilatkoztam, hogy az apám „forradalomnak nevezi az ellenforradalmat”. Tudod, ez egy fontos nyilatkozat volt. Hogy ne mondjam, hűségnyilatkozat. S egyszersmind így tagadtam meg az apámat, aki mint „lecsúszott polgári elem” veszélyt jelentett a karrieremre. Képzelheted, hogy ezek után mit gondoltak rólam 2006. október 23-án, a forradalom ötvenedik évfordulóján mindazok, akik nem voltak aljas haza- és nemzetárulók, mint én. Mit érezhettek, amikor látták, hogy ott állok a Kossuth téren, és szívemre tett kézzel énekelem a Himnuszt. (Muszáj adnom még egy tanácsot: soha ne énekeld szívre tett kézzel a Himnuszt. Mert nálunk ez nem szokás. Én is csak azért tettem, mert egy ócska ripacs voltam.)
Hát ezért nem sétálhattál, kislányom. Bár, igazság szerint, te éppen sétálhattál volna. Ha máshol nem is, legalább a Kossuth téren. Onnan ugyanis az apád kitiltatott mindenkit, azon az ünnepen. Igen, bevallhatom most már, az is én voltam. Ugyan a Parlamentben azt hazudtam, hogy „én nem utasíthatom a rendőrséget”, de hát akkor már mindegy volt, mit mondok. Egy hónappal azelőtt, képzeld el, még így fogalmaztam, miután szétverték a tévészékházat: „utasítottam a rendőrséget, hogy…” Tudod, egy idő után a hazudozó már elfelejti, mit hazudik. És nem is számít neki. A pillanat szüli minden szavát. A pillanat és a menekülés. Aztán egyszer csak nincs hová menekülni. Így jártam én is.
Egyszer eljött a pillanat. A bukásom pillanata. Szörnyű pillanat volt. De már nem bánom. Mert anélkül a bukás nélkül valószínűleg sokkal rettenetesebb dolgokat is elkövettem volna. Lukasenkóként buktam meg, kislányom. És szerencsére nem lett belőlem valami más. Nem rajtam múlt. Az én gazemberségemből ugyanis kitelt volna bármi.
Búcsúzom, kislányom.
Öreg vagyok és szánalmas. A történelem lapjaira akartam kerülni valamikor, de csak a budik falára írták fel a nevemet. S mi tagadás, ott is volt az jó helyen.
Minden jót, kislányom.
Te csináld okosabban. Szerencsére, mindened megvan hozzá. Anyagi gondjaid nem lesznek soha. És ne gondolj bele, hogy miért. Kérlek, ne gondolj bele.
Ölel szerető apád…
(A levelet a jövőből kaptam. A levél a képzelet szülötte. Bármi egyezés a valósággal csupán a véletlen műve lehet…)