A kiegyezés után, amikor Ferenc József, Ausztria császára és Magyarország apostoli királya már „Ferenc Jóska” lett, számosan éltek még az egykori negyvennyolcas honvédek közül.
Éltek.
Ünnepnapokon büszkén viselték csillogó kitüntetéseiket, és ugyanolyan csillogó szemmel mesélték a szabadságharc történetét.
Mesélték.
Egyre gyérebb hallgatóság előtt. De meséltek. Legtöbbjük a legsivárabb nyomorban. De éltek.
Most ismét ünnepre készül az ország. Magyarország. 1956 ünnepére. Az évforduló kerek, 1956 pedig a harmadik Magyar Köztársaság fundamentuma. 1956 mindaz, ami nem az elmúlt rendszer.
Ünnepelni fogunk. Majd hitet teszünk. Hogy soha nem feledjük.
Gondoltam, még az ünnep előtti csöndben megnézem őket. Akik akkor fegyverrel a kézben harcoltak. Értünk. Ezért a harmadik Magyar Köztársaságért.
Hát akkor: tessék ünnepelni…
Első stáció:
STANCZEL LÁSZLÓNÉ, ERZSIKE
Mátyásföld, Újszász út, volt szovjet laktanya. Erzsike itt él. Harminc négyzetméteren. Konyha, mosdó, egy szoba.
„A VIII. kerületi rendőrkapitányságon harcoltam, a Víg utcában” – kezdi tárgyilagos hangon. Papír zsebkendőt szorongat a kezében, de nincs rá szükség. Inkább rágyújtunk. Ő örül, hogy én is, én örülök, hogy ő is.
„Életfogytiglanit kaptam. Tizennégy évet ültem le. Wittner Marival. Miután szabadultam, ápolónőként szerettem volna dolgozni, azelőtt is ápolónő voltam. A XI. kerületben jelentkeztem a pártfogómnál. De mert gyilkossági kísérlet is szerepelt a vádpontok között, ápolónőként nem dolgozhattam, csak segédápoló lehettem.”
Csönd lesz.
Nézem a kezén a tetoválásokat. Próbálom elolvasni, de már túl haloványak.
„Aztán beteg lettem. Tizennégy évig nyomtam a pedált Kalocsán a varrodában, nem bírta a lábam. Újra elmentem a pártfogómhoz…”
Nem értem ezt a pártfogót. Rákérdezek. Erzsike még tárgyilagosabb hangon mondja, hogy kirendelt pártfogója volt, és tíz éven keresztül állt rendőri felügyelet alatt. Úgy hat évig neki kellett havonta jelentkeznie a rendőrségen, azután a rendőrök jártak ki hozzá.
„Szóval nem bírtam a kórházi munkát. Mivel a börtönben konfekciógépész lettem, hát a Vörös Október Ruhagyárban helyezkedtem el. Ott rendes volt a főnök. Csak a művezető ismerte a múltamat. Aztán kijöttek a rendőrök a munkahelyemre. A kolléganőmet behívták az irodába, és kérdezgették, hogy rendes vagyok-e. A barátnőm volt, mondta, hogy rendes. Azután mindent elmesélt nekem.”
Mosolyog. Újra rágyújtunk. „Jaj, lelkem, kér egy kávét?”
Nem kérek.
Erzsike húsz évet húzott le a Vörös Októberben. Ötvenöt évesen ment nyugdíjba, 1993-ban. Tizenhatezer forint volt a nyugdíja, ami magasnak számított akkoriban. Mosolyog megint, és mondja, hogy hát persze, mert Kalocsán is ugyanúgy fizették a nyugdíjat meg az esztékát.
„A bujkálás volt a legnehezebb. Nem mondhattam meg soha, ki vagyok. Nem lehettem őszinte soha senkivel. És nem bízhattam meg senkiben.”
*
Folytatás a 25. oldalról
Elindul a zsebkendő.
Aztán megáll. Nem kell. Már nem kell.
„A rendszerváltáskor? A rendszerváltáskor repültünk. Nem kell többé falak között élnünk. Egymásra találtunk. Örültünk. És vártuk a csodát. Hát itt van. Nézzen körül: itt a csoda… A szövetség és a külföldre menekült bajtársak küldtek olykor pénzt. A Horn felemelte a nyugdíjamat 25 ezerre. A Fidesz 60 ezerre. Azóta sokan engem irigyelnek.”
Megint csönd. A családról érdeklődöm végül, kínomban. Erzsike lánya elvált, egyedül neveli a gyerekét. Őket is segíti. „A fiam vidéken dolgozik, amit megkeres, magának is alig elég.”
A megsárgult ujjak közül ismét száll felfelé a füst.
„Hogy miért nem menekültem el? Az apám akkor műtét előtt állt. Le kellett vágni a lábát. Érszűkület. A férjem mondta, hogy menjünk. Én meg mondtam, hogy menjél, én nem mehetek. A férjem katonatiszt volt. Ő is harcolt. Elindult nyugatra. Elkapták, kivégezték. Én meg maradtam ápolni az apámat. Szépen ápoltam. Mentem életfogytiglanira. De nem magamat sajnálom. Mert én itt vagyok. Élek. De sokan nincsenek itt. Pedig fiatalok voltak. Bíztam benne, hogy majd az utókor becsülni fogja ötvenhatot. Már nem bízom…”
Még rákérdezek az ünnepre. Nehezen. Félve.
„Ünnep? Ezek? Majd adnak megint egy plecsnit. De úgy adják, hogy legszívesebben agyonlőnének inkább.”
Második stáció:
HORVÁTH SÁNDORNÉ TOLLASI ILONA
Mátyásföld, Újszász út, volt szovjet laktanya. Ő is itt él. „Arisztokratikus” viszonyok között – 45 négyzetméteren.
Ilona a Baross téren harcolt. Az oroszok fogták el. Összekeverték Tóth Ilonával. Kétszer is szólt a tolmácsnak, hogy ő Tollasi és nem Tóth. Ezen múlt, hogy nem kapott kötelet statáriálisan. Csak tíz évet. Hét és felet leült. Wittner Marival.
„Nem ettem meg odabent a grízes tésztát. Utáltam. Mondták, ha nem eszem meg, nem engedik el az utolsó negyedet. Én meg mondtam, ha kibírtam hét és felet, kibírom már azt a két és felet is, de akkor se eszem meg. Egyszer szalonnát sütöttünk a cellában. Feltépte az őr az ajtót, hogy mit csinálunk. Hát megsütjük a szalonnát. Mert avas, máshogy nem lehet megenni. Kérdezte, ki sütötte. Elvállaltam. Csomagmegvonásra büntettek. Egy évben kétszer kaphattunk csomagot. Háromkilósat. Mikor aztán a többieknek megjött a csomag, én ettem a legtöbbet. Mindenki nekem adta a legjobb falatokat. Odabent még összetartottunk…”
1964-ben szabadult. Akkor voltam egyéves. Ilona szabadulása után varrodában dolgozott. Két és fél évig állt rendőri felügyelet alatt, minden hónapban jelentkeznie kellett a kapitányságon. 7800 forinttal ment nyugdíjba, ezt 1993-ban felemelték tízezerre. És kapott egymillió-kétszázezer forint kárpótlást.
„Ebből az ünnepből teljesen kihagytak bennünket. Egyszer már kaptam egy kitüntetést. Megkaptam az ötvenhatos emlékérmet. Majd most is kapok valamit, már elküldték a meghívót. De már nem érdekel. Nyilatkozni sem szoktam. Magukkal kivételt tettem. Amúgy nem. Tudja, olyan, mintha nem is lennénk. És nem ezt képzeltük ötvenhatban. Nem ezért harcoltunk. Ha legközelebb bármi lesz, én már egy lépést se teszek.”
Harmadik stáció:
DILINKÓ GÁBOR, CIGÁNY BIZSU
Mátyásföld, ugyanott. Bizsunak egyetlen szobája van. Talán öt négyzetméter. Ő a Szabadságharcos Alapítvány által kezelt lakótelep azon részén él, ahol nem lakások vannak, csak szobák. A szobában rezsó. Mosdó a folyosó végén. De van egy műterme. Ugyanazon az emeleten, ahol a szobája. Egy legalább húsz négyzetméteres műterem. Zsúfolásig tele képekkel. Igazából abban él. Önmagáról csak „Cigány Bizsuként” hajlandó beszélni. Vidám ember. Mesélős. Különösen a képeiről, sokat. Büszke rájuk. A képeiről beszél, és az egykor vállig érő, fehér hajáról, amelyet varkocsba fonva hordott.
„Amikor elütött a busz – már kint voltam akkor –, kiszállt a sofőr, és azt kiabálta: hát ti mi a kurva anyátokat kerestek itt?”
Ezt csak úgy mondja. Nem is tudom, miért. Aztán leülünk a műteremben. Rágyújtunk. Ő egy olcsó szivarra. Kettőnk közé teszi a földre a befőttesüveget, ami már tele van csikkel. Kérdezek, de rájövök, felesleges. Bizsutól nem kell kérdezni semmit.
„Egyszerű cigány ember vagyok, nem tanultam a festészetet. Semmit se tanultam. Talán anyámtól örököltem a tehetséget. Anyám negyven fillérből annyi mákos tésztát készített, hogy tizenhatan jóllaktunk belőle. Reggel leviszem a kutyát, aztán jövök ide, a műterembe. Itt élem le az életem.”
Elmeséli, hová lett a hosszú haja. Mindig beletúrt a festékes kezével, és délutánra csupa sárga meg kék meg zöld lett. Hát azért vált meg tőle. Pedig sajnálta…
„Corvin közi voltam, született Corvin közi. Ott lőtték le a szerelmemet, mellettem. Tizenhét éves volt. Ő volt a Kócos. Gyönyörű lány, gyönyörű… 1956. december 27-én tartóztattak le. Eszembe se jutott elmenni. Vagy magyar maradok, vagy csavargó leszek. Én magyarnak érzem magam, pedig cigány vagyok. Hét évet ültem. ’63-ban szabadultam. Mikor kijöttem, elmentem az Elzett gyárba dolgozni. Egyszer bejött a párttitkár, és elkezdett üvölteni: hogy mersz te a becsületes emberek között dolgozni, mikor te rohadt ellenforradalmár vagy! Hát attól fogva nem dolgoztam az Elzett gyárban… Szeméttelepeken aludtam. Koszos, férges kenyeret ettem a földről. Tetőtől talpig leittam magam, mindig. Aztán mégis ember lettem. Felálltam.”
Egyfolytában mosolyog a szeme. Úgy beszél minderről, mintha egy filmet mesélne.
„Egy kommunista nőt vettem feleségül.”
Rácsap a térdére, szinte szégyellősen felkacag.
„No, mindjárt őt is kirúgták a munkahelyéről. A feleségem lakásában éltünk, a tizenharmadik kerületben. Szerettem. Nagyon szerettem azt az asszonyt. Végül az IKV-hoz kerültem fűtőnek. 1980-ig ott dolgoztam, onnan mentem nyugdíjba. Miután meghalt a feleségem, ide kerültem. ’90 után 1,4 millió kártérítést kaptam. Vettem mindjárt autót magamnak. A nyugdíjam száznegyvenezer. Nem panaszkodom. Nem panaszkodom…”
Tényleg nem panaszkodik.
És megint a festészetre kanyarodunk.
Mesél a kiállításairól, s hogy jó barátja Kokas Ignác. De arról mesél a legtöbbet, hogy nincs nehezebb, mint szürkével festeni. Mert a szürkében nehéz megőrizni az arcokat, a vonásokat.
„Engem Göncz Árpád nevezett ki dandártábornoknak. Együtt ültem vele. Ezt a kinevezést tőlem nem veheti el senki sem. Bármikor felvehetném az egyenruhámat. De nem veszem fel. Nincsenek megbecsülve az ötvenhatosok. Padlón vagyunk. Szerteszéjjel húzunk. Én már egyszer el is megyek az elnökhöz, hogy átnézzem a papírokat. Tényleg ennyi corvinista volt? Hát ha ennyi lett volna, ide sose jönnek be az oroszok! Mi két emberre esküdtünk fel: Nagy Imrére és Kovács Ivánra. Ő volt a főparancsnokunk…
Igen, készülök az ünnepre. De csak a Corvin közbe megyek el. A többi nem érdekel. Nekem a Corvin köz a templomom. Ott van Kócoska emléktáblája. Szépek az emlékek. Akármilyen csúnya is volt aztán. Akkor is szép. Igazi népi felkelés volt. Nem forradalom…”
Negyedik stáció:
RUSZ KÁROLY
Mátyásföld, szovjet laktanya. Károly bátyám éppen költözik. A legfelső emeletről a földszintre. Mert már nem bírja a lába, a lift pedig gyakran elromlik. Szabódik, hogy „nagy a rumli”.
Tényleg nagy.
A költözés már csak ilyen. Rumlis. Főleg ha valakinek ennyi sok cókmókja van. Ahogy hirtelen összeszámoltam, legalább négy bőrönd. Egy félig kiürült üdítőspalack. Alumínium kávéfőző. És egy szép televízió.
Károly bátyám most boldog.
Meséli, sokat kellett harcolni ezért a földszinti lakásért, de sikerült. Tágas, nagy lakás ez, legalább harminc négyzetméter. És megvan. Mégsem volt hiábavaló a harc.
„Corvin közi voltam. Én is. Corvinista.”
Előszed egy fényképet. Akkor készült, ott készült. Felkelők állnak egy zsákmányolt páncélkocsin. Leghátul dús, fekete hajú fiatalember, kezében golyószóró. Ő Rusz Károly.
Kérdezem, mi van a többiekkel.
„A legtöbbet kivégezték. A legtöbbet… Nekem szerencsém volt, későn volt a tárgyalásom. Csak ezért úsztam meg, biztosan addigra enyhültek kicsit a dolgok. Pedig a Tutschek volt a bíró nálam is. Az meg vérbíró volt.”
Tizenegy évet kapott. Ebből leült hat évet és negyvenöt napot.
Amikor mondja a negyvenöt napot, érteni vélem, mit is jelenthet ez. Mert arra nem emlékszik Rusz Károly Corvin közi szabadságharcos, hogy mikor ment nyugdíjba, de azt a negyvenöt napot akkurátusan számon tartja.
„Kilencvenben vártuk, hogy jobb lesz… Nem. Nem keresett meg senki. Kárpótlást 800 ezret kaptam. Kárpótlási jegyben. Éppen a feléért, 400 ezerért tudtam eladni. Az is valami.”
Bizony. Éppen az ne lenne valami?
„Egy lányom él. A fiam meghalt. Van három unokám. Igen, elmegyek a Corvin közbe, bár meghívót nem kaptunk. De oda kötelességem elmenni. Nem méltó ez az ország arra, hogy megünnepelje 1956-ot. Nincs összefogás. Pedig össze kéne fogni. ’56-ban az összefogás volt a legcsodálatosabb. Azt se tudtuk, ki kicsoda, csak a gúnyneveinket ismertük, azokon szólítottuk egymást, de egyet akartunk. Semmi nem valósult meg abból, amiért mi harcoltunk. Ugyanazok vannak megint hatalmon. Ezeknek nem szabadna politikusnak lenni. Mindegy… Minket mocskolnak még mindig. Nem számít már. A Corvin közbe elmegyek azért…”
Ötödik stáció:
DR. VÁNDOR BÉLA
Buda teteje. Öreg, nagy ház, az öreg, nagy házban aprócska lakás. Itt él a doktor úr. Páll Antal korondi fazekasmester tányérjai, táljai, vázái, gyertyatartói között. A csengő mellett felirat: Összetartozunk Alapítvány. A kertben gyönyörű farkaskutya. Szelíd.
„Néhány hónap híján tizenhat éves voltam 1956 októberében. Október 23-án délután elindultam a körútra. Ott már nagy tüntetés volt, onnan indultunk teherautóval ledönteni a Sztálin-szobrot. Aztán a rádiónál találtam magam. Nagyon fáztam. Mentem volna haza. De az első lövések után mégis elindultunk a lámpagyárba fegyverekért.
Másnap reggel a Tompa utcában fegyvert osztottak. Beálltam a sorba. El akartak zavarni. Mondták, menjek vissza gyorsan anyukám ölébe. MHSZ-es voltam, megmutattam, hogy értek a puskához. Szétszedtem, összeraktam. Meggyőztem őket. Kaptam fegyvert. A következő napokban benzines palackokat készítettünk. És kezdődtek az utcai harcok. Felmentünk a második, harmadik emeletre, és Molotov-koktéllal dobáltuk a tankokat. Mikor eltaláltunk egyet, és az oroszok kidugták a fejüket, akkor lőttünk.
Később átkerültem a Tompa utcából a Hőgyes Endre utcába. A parancsnok féltette az életemet, és a Hőgyes Endre utcában békésebb volt a helyzet. A Hőgyes Endre utca különben is érdekes helye az életemnek. Oda jártam a champagne-i szerzetesek iskolájába. Aztán később, amikor már egyetemista voltam, ugyanabban az épületben volt a marxizmus–leninizmus tanszék.
November 9-én kaptak el. Hülye voltam, még nálam volt a fegyver. Egy orosz járőr fogott el, és a teherautó platóján, amelyre feltettek, belelőttek a lábamba. Aznap éjjel úgy vallattak, hogy fatuskóval ütötték a sebesült lábamat. Meg egy dagadt ávós ugrált rajta…
Másnap elvittek a Kilián laktanyába, és bezártak a pincébe. Sokan voltunk ott. Az oroszok az utcáról behoztak egy orvost, hogy lássa el a sebesülteket. Lévai Istvánnak hívták azt az orvost. Megjegyzett vagy harminc telefonszámot, és ő hívta fel a hozzátartozóinkat, hogy elmondja, hol vagyunk, és élünk.
A Kilián laktanyából Vecsésre vittek, és marhavagonokban elindultunk a Szovjetunióba. Menet közben egy papírra összeírtuk a nevünket és a címünket. Az egyik padlódeszkát felfeszítettük, és kidobtuk a papírt, hogy ha valaki megtalálja, értesítse a hozzátartozókat, hogy a Szovjetunióba hurcoltak. Nyíregyháza mellett meg is találta valaki, és mindenkit értesített.
Különös, de az oroszok jól bántak velünk. Ungvárra vittek. A gyengélkedőre kerültem a sebesülésem miatt. Csak néhány napot töltöttem Ungváron. November 25-én éjjel háromkor a Soroksári úton átadtak a szüleimnek. Közölték velük, hogy egy dolgot jegyezzenek meg egy életre: a gyerekük soha nem volt a Szovjetunióban.
Hogy miért? Csak egyre gondolhatok: a francia sajtó akkoriban nagy botrányt csinált, hogy Magyarországról gyerekeket hurcolnak el a Szovjetunióba. Ennek hatására akkor Ungvárról elengedtek minden tizenhat éven aluli fiatalt.
Ezután nem történt semmi. Visszamentem a Fáy-gimnáziumba tanulni. Kopaszra borotválva. Tudták, miért vagyok kopasz. És nagy megbecsülés övezett. Érettségi után háromszor felvételiztem az orvosira. Mindig maximális pontszámot értem el, de nem vettek fel soha. A házbizalmi írta azokat a jelentéseket rólam, amelyek miatt nem vettek fel. Végül az apám »fülön fogta«. Azután negyedszer felvettek. Sebész lettem.
Hogy úsztam meg? Nem tudom… Nálam sokkal »ártatlanabb« embereket, fiatalokat, gyerekeket felkötöttek. Talán az Istennek még célja volt velem. Hogy járhassam Erdélyt, segíthessek a Ceausescu-diktatúra idején. Hogy létrehozhassam az Összetartozunk Alapítványt. Nem tudom…
Az alapítványunk jelmondata: Kell, hogy Mária országa maradjunk.
Ez az ország súlyos depresszióba fog süllyedni, ha minden úgy marad, ahogy most van. 23-a határkő. Határkő lesz most is…”
origo.hu
Nemvárt fordulat jön az időjárásban, mutatjuk mire számíthat
