Amikor McCartney 64

Alec Baldwin és más sztárarcok blődliket mondanak a kamerába: „arcára van írva az élete”, „ha ránézel, látod saját magad, az egész világot”. Ezekből ki nem derül soha, milyen is volt Paul McCartney 2005-ös amerikai turnéja.
Először is gigantikus: 36 koncert másfél hónap alatt – gyakorlatilag minden másnap, hatalmas arénákban. McCartney néhány száz plazmaképernyőn lépdel, mögé már csak kétszer ennyi jut. (De semmi csicsa, nincs füstshow, csak pár NASA-képsor, integető űrhajós – és konzervatív rockmuzsika.) Másrészt kamarajellegű: bár nem unplugged, de nagyon is élő, Pault csak két gitáros (ritmus+szóló, mint a Beatlesben) köríti, s egy darab billentyűst dugtak el a dobszerkó emelvényére, aki humanoid – csak hangszert használ, japán automata bitvirtuózokat nem. (És sehol a hosszú combú, rövid sortos vokalisták, a gimnasztikázó fúvóskar vagy a gigasztároknál mára kötelezővé vált látványvonóskar.) Időnként leteszi a basszust, countrygitárra vagy egy feltűnően jól torzított Gibsonra vált, amelyen kisebb oda-vissza skálákat, kamuszólókat is vállal. (Viszont a srác, Rusty Anderson ott mellette, nagyon tud.) És Paul éppúgy zongorázik, ahogy a húrosokat kezeli: ügyesen. Akkor is jól áll kezéhez a Yamaha koncertpéldány, ha nem hallani, mit művel rajta.
Énekhangján pedig nem fog az idő! A 64.-et When I’m Sixty-four tánclépésben taposó pacák ugyan öregasszonyos arccal ráncosodik (rácáfolva a valahai számítógépes rajzjóslat pödrött bajszú, enyhén hízott angol lordjára), de slank, vidám és energikus – valamint tudjuk, eszetlenül gazdag. Szóval nem a magyar kisnyugdíjastípus.
Műsora nemcsak Wings- vagy szólókarrier-nótákból áll, hanem (ki hinné?) Beatles-dalokból is. Globális slágerek (egyedül akkordozza a Yesterdayt), de progreszszív, kevésbé felkapottak is idéztetnek (Drive My Car). Szép pillanat, amikor a szumósforma dobos lemászik Paulhoz a gitárosokkal elővezetni egy megkapó régi dalt, az Eleanor Rugbyt. Eszköztelenül, több szólamban. Kameránk egereket itató családanyákon tallóz, jó harminc éve feladták, hogy a Beatle élőben nekik énekelje a sírkő alatt nyugvó lány történetét.
Naiv rajongói kérdés: ha csak Starr maradt, mióta Harrisont elragadta a rák, miért nem Ringo dobol itt a maga fura, autodidakta módján? Az Octopuses Gardent vagy a With a Little Help from My Friendset is élvezhettük volna…
Ja és Paul, kár hatvan felett a hajad pingálnod. Néhány millió rajongód őszinte zenédért, szerethető lényedért tűzön-vízen, ezer kvízen is átmenne. Ha a férfikor alkonya, az emberélet ősze VIP-páholyodban egy Clinton nevűnek se derogál…
(Paul McCartney: The Space Within US, Warner DVD, 2006.)