Bekötött szemű Iustitia

A magyar értelmiség szellemi önállósággal bíró tagjainak a forradalom ötvenedik évfordulójának megünneplése után el kell gondolkodniuk társadalmunk alapvető kérdéseiről. A pontos helyzetképet szeptember 17., október 23. és az azt követő napok tárták fel. Ezek ismeretében fel kell tenni a kérdést: vajon beszélhetünk-e demokráciáról ma Magyarországon? Vagyis érvényesülnek-e, érvényesülhetnek-e a józan ész, a társadalom fennmaradásához szükséges közerkölcs és a közösség életének jobbá tételére irányuló természetes, építő törekvések? Olyan elvek, amelyeket a természet rendszerével, a történelemmel és az irodalommal foglalkozó értelmiségi mindennapi szakmai tevékenysége során axiómaként helyesnek tart.
Kutatóként nyilvánvaló kétkedéssel fogadjuk a csupán szenvedély szülte, racionálisan nem igazolható felfedezéseket. A történelemben elítéljük a tömeggyilkosságot, a rendőrzubbonyba bújtatott, brutális ösztönök és az agresszivitás minden formáját, a csalásokat, a hazugságot, az álszentséget. Nem így, ha kedvenc politikusainkról van szó. Hosszú pszichológiai és szociológiai elemzést kívánna annak kimutatása, hogy a mai magyar értelmiség jelentős része miért teszi félre a szakmájában használt helyes értékrendjét és elveit, amikor politikai megnyilatkozásokat tesz. Szereplésvágyból? Anyagi-szakmai előnyökért? Így mindenesetre önként alárendelve magát a központi akaratnak, közkatonává válik, beszűkíti gondolkodásmódját és szabadjára ereszti indulatait, akaratlanul is felszámolja erkölcsi értékrendjét, lemond a független és szabad ítélet jogáról, s besorolja magát a másod- vagy harmadrangú politikusok közé. Rég tudjuk, a demokrácia csak mindennapi küzdelemben megvalósítható, állandóan veszélyeztetett cél. Elérésének feltétele az erők dinamikus egyensúlya. Felborulása diktatúrához vezet. Hiszen az ember természete alapvetően nem demokratikus, saját érdekét ösztönszerűen a közösségé elé helyezi.
Ezen az őszön az alig-alig működő, kiskorú magyar demokrácia mindennél komolyabb veszélybe került. Egyértelművé vált, nincs meg a kívánt egyensúly a társadalomban, a baloldal nyomasztó gazdasági és médiafölényével a legnagyobb aljasságokat is a széles társadalmi reagálás ingerküszöbe alá tudja szorítani, s félő, még nagyon hosszú ideig képes lesz a számára megfelelő mennyiségű szavazatot produkálni, ha erre feltétlenül szüksége lesz. A média feltétel nélküli engedelmessége magabiztossá teszi e térfél politikusait, bármit csinálhatnak, a legnagyobb disznóság sem képes a fent nevezett kritikus mennyiségű tömegben a vélemény megváltozását elérni. Az előjelek pillanatok alatt megfordíthatók: a nemrég még 23 millió románnal fenyegető párt most szabad munkavállalást biztosít a román munkavállalóknak (a magyarokkal szemben). A zámolyi (részben bűnözőkből álló) roma csoport strasbourgi kalandja kapcsán magyarországi fajüldözésről vijjogó újságírók most a malmői utazást a vándortermészettel és a tájékozatlansággal magyarázzák. A jót rossznak lehet mutatni, a rosszat jónak.
Ami a szocializmusban az állam elnyomó apparátusa volt, az ma, nem is sokkal kulturáltabb formában, az adott hatalmi szervezet által fenntartott médiaalakulat. Az újságírók szakmai szervezetei nem is akarják biztosítani a hírek objektív és hiteles közvetítését, hiszen maguk is aktív részesei a küzdelmeknek, így érdekük a párt- (tehát rész-) igazságok közvetítése. Még a látszat fenntartására sem törekednek (lásd szövetségük elnökének kizárólag tendenciózus megnyilvánulásait). Valónak kell feltüntetni a valótlant (ilyen volt a nem létező Teller Ede-levél népszabadságbeli közlése, a hazai fajgyűlölet, jobboldali diktatúra stb.), vagy elhallgat(tat)ni azt, ami igaz (rendőrattak 23-án, a kórházi és egyetemi reform igazi céljai). A kormányra nézve kínos eseményekről hallgatni kellett volna, vagy félremagyarázni azokat, mint a diktatúra idején. A „simulazione” (a nem létezőt valónak állítani) és a „dissimulazione” (a kínos dolgokat eltakarni) társasjátékának elméletét a barokk udvari káték az ilyen helyzetekre dolgozták ki.
Mi a lehetséges jövő? Az egyik, a valószínűbb: a tömegek tiltakozása elcsendesül, a „bús, magyar élet” visszazökken a „normális” kerékvágásba. A tiltakozók elfáradnak, pozícióik tovább gyengülnek, megerősödik a kormány, talán még bosszúhadjáratot is szervez, mint a nagy előd, Kádár János vállvetve az Apró nagypapával. (Mindenesetre a videók, a fényképek, a névsorok rendelkezésre állnak.) Kompromittálódik az ellenzékiség, a jobboldalon nő a félelem és erősödnek a belső ellentétek. A tömegtiltakozás esélyei tovább csökkennek, a távoli jövőbe helyeződnek át. Vérszemet kapnak a hatalomban lévők, gyengül a társadalmi intézmények (ügyészség, bíróság) ellenőrző szerepe a hatalmi apparátussal szemben. Az uralmon lévők még szabadabban és önzőbben bitorolhatják a köz javait. A társadalom immunrendszere lassan lebomlik. A hazugság, a csalás és mindenféle más aljasság a társadalmi lét kritika nélkül elfogadott, természetesnek tartott alkotórésze lesz. Magyarország erkölcsi kohézió nélküli emberkonglomerátummá, védtelenné, bárki számára könnyű prédává válik. Az ország gazdasági helyzete, általános renoméja tovább fog süllyedni, lassan elérve azt a mélységet, ahol a magyar labdarúgás található, a maga mérhetetlenül nagy korruptságával és ijesztő eredménytelenségével. Remélhetünk-e pozitív irányú változást? Gyökeres változtatások nélkül bizonyára nem, csak ha minden másképpen lesz holnap. Ehhez azonban – maradva a francia felvilágosodásnál – új társadalmi szerződésre lenne szükség. Az uralkodók és az őket szerződéssel hatalomba emelő tömegek viszonyának újragondolására.
Az elmúló ősz napnál világosabban bizonyítja: a magyar alkotmány változtatásra szorul. A kommunista diktatúra utolsó évében az állampárt parlamentje által kikiáltott (1989. október 23.) alaptörvény legitimációs aggályokat is felvethet. Még ennél is súlyosabb probléma azonban, hogy éppen a legfontosabb pontokon nem demokratikus. Alkotmányossági szempontból kétségessé tehető a népszavazás a költségvetéssel összefüggő kérdésekben (mi nem függ össze vele?), s törzsi-feudális időszakra emlékeztető módon szakrális jogokkal ruházza fel a végrehajtó hatalom fejét. A miniszterelnöki hatalom jogi körülbástyázása sokkal inkább emlékeztet a nagy keleti despoták vagy kommunista pártvezérek kimozdíthatatlanságára, mint egy demokratikus társadalomra, ahol a társadalom létét veszélyeztető, súlyos erkölcsi vagy politikai hibát elkövető vezér bármikor elmozdítható. Nálunk a demokratikus (?) alkotmány maga teremti és védi diktátorát. A jelenlegi hatalmi elit, persze, tökéletesen alkalmatlan az új ország valóban demokratikus, egyenlőségen és erőegyensúlyon alapuló elveinek a megfogalmazására.
Ehhez új vagy újféleképpen gondolkodó értelmiségre lenne szükség, olyanra, amely képes a napi politikai ítéletek és elfogultságok fölé emelkedni. Képes túlhaladni a lövészárokbeli gondolkodáson. A bűn bűn, függetlenül attól, ki követte el. Iustitiának, az igazságos ítélkezés allegorikus figurájának a szeme be van kötve, kezében mérleg és kard. Nem nézi, kire sújt le. A cselekedet valós súlyát történelmi távlatban és hatásában kell fel- és megmérni. S nem védeni azt, ami védhetetlen, ezzel is gyengítve az alig létező demokráciát és a belé vetett hitet. A pártoskodásból kijózanodó értelmiség egységes akarata nélkül bizonyára nem lesz új társadalmi szerződés.

A szerző egyetemi tanár